A fenntarthatóság általános elmélete
Tézisek és hipotézisek a fenntarthatóságról
A Földet korábban borító erdõtakaró felét már kiirtottuk, a maradékból pedig
minden évben egy Görögországnyi területrõl égetik le vagy vágják le az erdõt. Ez csakúgy, mint sok más emberi tevékenység, nyilvánvalóan nem fenntartható. 
Jelmagyarázat: "Intact": érintetlen erdõk; "Working": kezelt erdõk; "Lost": eltûnt erdõk (A World Resource Institute térképe; http://www.wri.org/map/state-worlds-forests) |
Publikálva: http://www.scientia.hu/fenntarthatosag; elsõ közlés: 2013. május 1;
legutóbbi verzió: 2015. február 6.
© Somogyi Zoltán. Minden jog fenntartva!
Tartalomjegyzék
Javasolt hivatkozás
Somogyi, Z. 2013. A fenntarthatóság általános elmélete. Tézisek és hipotézisek a fenntarthatóságról. URL: http://www.scientia.hu/fenntarthatosag/index.php
Hálás vagyok az egész családomnak folyamatos támogatásukért, ami nélkül ez a könyv nem készülhetett volna el
Ennek az értekezésnek az elkészítéséhez közvetlen támogatást nem vettünk igénybe
Összefoglalás
A népesség folyamatos gyarapodásával és az emberi igények növekedésével helyileg is, de globálisan is egyre inkább
túlhasználjuk Földünk véges kapacitásait. Az ezt eredményezõ emberi tevékenységeket egy ideje a fenntarthatóság fogalmának bevezetésével próbáltuk meg korlátozni, racionalizálni és szabályozni. A fenntarthatóságnak sokféle definíciója alakult ki, de összemosódnak a társadalmi, szociális, pénzügyi, környezeti és egyéb fenntarthatóság-féleségek. Szinte egyik sem utal közvetlenül, vagy megfelelõ formában arra, hogy a számunkra hozzáférhetõ környezeti kapacitások nagyságát az anyag- és energia megmaradásának - más körülmények között egyébként közismert - törvénye limitálja. Úgy tûnik, vissza kell térni oda, hogy a fenntarthatóságot is e törvényre alapozva határozzuk meg. Ennek megfelelõen, az értekezésben bemutatott okokból kifolyólag a fenntarthatóságot az alábbi, egy képletet is tartalmazó módon javaslom definiálni (a képlet levezetése megtalálható itt): A képlet bal oldalán látható arány egy objektív tény, és az anyag- és energiamegmaradás törvénye alapján annak az idõszaknak a hosszát adja meg, amíg a rendelkezésre álló különféle kapacitások biztosítani tudnak egy adott kapacitás-használati ütemet. Fenntarthatónak akkor tekinthejtük az ilymódon modellezett kapacitás-használatot, ha ez az idõszak elegendõen hosszú. Az, hogy mi elegendõen hosszú, csak szubjektív elemeket is magába foglaló mérlegeléssel dönthetõ el; a fenntarthatóság tehát a természeti törvények szigorú keretein belüli emberi döntéseken is múlik. Ennek a fenntarthatóság-definíciónak egy egyszerûbb alkalmazása már évszázadok óta része az erdészeti szakmai kultúrának, melynek egyik alapelve az, hogy hosszabb távon csak annyi faanyagot lehet kitermelni, amennyi meg is terem, de a kitermelés mértéke legfeljebb ezeken a korlátokon belül szabadon változtatható. Az értekezésben a fenntarthatóság fenti definíciója alapján azt is bemutatom, hogy sok ún. fenntarthatósági indikátor miért nem mûködik. Indikátorok alkalmazása helyett jobbnak tûnik kiszámítani minden lényeges környezet-használat esetében annak megkívánt mértékét, a rendelkezésre álló kapacitásokat, és annak az idõszaknak ezekbõl adódó hosszát, amíg a használat fenntartható; ezek figyelembe vételévela kapacitás-használatra meghatározhatók célértékek, melyekbõl aztán levezethetõk a valódi és sikeres fenntarthatóságot biztosító politikák. |
I. Bevezetés
|
"A választókat be lehet csapni, de az atmoszférát nem." (Donella Meadows) Manapság sokat beszélünk a "fenntarthatóság"-ról, fõleg környezetünk vonatkozásában és Bolygónk szintjén. Ezzel kapcsolatban két frusztrációm támadt, amely ezen értekezés megírására késztetett. Az egyik az, hogy csak beszélünk a fenntarthatóságról, de keveset teszünk érte. A másik viszont az, hogy felfedezni vélem ennek (egyik) okát is, nevezetesen azt, hogy bár a fenntarthatóság valójában nagyon is számszerûsíthetõ folyamatokkal kapcsolatos, azt eddig inkább a szavak szintjén, túlságosan "puha" módon próbáltuk kezelni. Talán a politikának akartunk megfelelni, közgazdasági, szociális és morális kérdéseket boncolgatva, de anélkül, hogy - egyébként a gyakorlati élet sok más területéhez hasonlóan - megfelelõen kezeltük volna annak mérnöki jellegû, számszerûsíthetõ oldalát. Ahogyan azt az értekezés bemutatja, úgy gondolom, hogy a fenntarthatóság elsõsorban inkább a megfogható és mérhetõ fizikai valóság világába tartozik, annak törvényein alapul, és ezért azt e törvényeknek megfelelõen, számszerûsítve kell kezelni. Társadalmi szepontból "jó" csak a környezeti korlátoknál kevesebb, ebben az értelemben fenntartható fogyasztás lehet, a környezetünk korlátait nem tisztelõ túlterhelés "rossz". Bölcselkedni, erkölcsi szabályokat és politikákat megfogalmazni stb. csak akkor van értelme, amikor már tudjuk, mik az általunk választható tevékenységek fizikai, mennyiségileg is meghatározott következményei; amikor már tudjuk, hogy egy tevékenységgel a fenntarthatósági limiteken belül maradunk, vagy nem. Akár a nemzetközi irodalomban (l. az értekezés különbözõ részein), akár a hazaiban sok szó esik ezekrõl a korlátokról, "limitekrõl" (l. pl. Gyulai (2012) és Vida (2012) kitûnõ összefoglalóját). Ugyanígy, fizikai környezetünket számos tudomány- és mérnöki szakterület kérdéseit illetõen mennyiségileg is jól ismerjük. Amikor egy fûtésrendszert, egy tejüzemet, vagy családi házat tervezünk, építünk és haszálunk, nagyon is természetes módon alkalmazzuk az adott terület tudományos és technológiai - mérnöki - ismereteit. Amikor azonban a fenntarthatóságra kerül sor, bármilyen különös is, úgy látszik, "elfelejtjük", és nem alkalmazzuk azeket az ismereteket. Ezt bizonyítja az, ahogyan sok indikátort (köztük az ökológiai lábnyomot) definiálunk és használunk, sõt, hogy egyáltalán ilyen indikátorokat használunk. Hiányosnak érzem azt, hogy a környezeti fenntarthatóságot illetõen hogyan is kezeljük az említett limiteket, mit is kezdjünk velük, és tényelgesen hogyan is kell kezelje õket egy fenntarthatósági politika. Ahhoz, hogy - az eddigi eredményeket elismerve - hatékonyabban próbálhassuk meg elérni, ill. visszaállítani Bolygónk fenntarthatóságát, szükségesnek tûnik visszatérni az - ismételten hangsúlyozva: az egyébként ismert - törvényekhez. Ezek alapján kellene az eddigieknél sokkal inkább számokban, mennyiségekben meghatározni a fenntarthatóság szempontjából limitáltnak tekinthetõ játékterünket, és az ezen belüli lehetõségeket kihasználva, a környezeti rendszereket mint rendszereket megértve a korlátokon belül tartani az emberi tevékenységek hatását. Tekintettel arra, hogy ez a szemlélet nem kellõen tükrözõdik a fenntarthatóság különbözõ eddig használt definícióiban, az értekezésben megpróbálom újból meghatározni a fenntarthatóság fogalmát. A fenntarthatóság újradefiniálása azért is fontos, hogy annak alapján az eddigieknél hatékonyabb politikákat tudjunk kifejleszteni, és könnyebben meg tudjuk valósítani a fenntarthatóságot. Ennek illusztrálására az értekezés több példát is bemutat. A példák egy része szûkebb szakterületemhez, az erdõk kutatásához, ill. az erdõgazdálkodáshoz, továbbá a klímaváltozáshoz és az üvegház hatású gázok kibocsátásához és elnyeléséhez kapcsolódik. Ezek azonban csak példák, de az alább tárgyalt többnyire általánosított tézisek hitem szerint a fenntarthatóság nagyon sok, talán minden területén használhatók. Az értekezés a gondolatmenetét tézisek és hipotézisek sokaságával próbálja meg kifejteni. Ezek jelentõs része nem feltétlenül új, de talán az, ahogyan ezek egy rendszert alkotnak, új lehet, kiegészítheti az eddigi felfogást, és talán némelyik az említett tézisek közül - legalábbis a fenntarthatóság kontextusában - szintén új lehet. (Én legalábbis a fenntarthatósággal összefüggésben, az itt tárgyalt mennyiségi megközelítést alkalmazó publikációt nem ismerek.) A téziseket - ahol szükségesnek látszott - megyarázatokkal kísérlem meg alátámasztani. A gondolatok ilyen formában történõ megjelenítése talán segít a még szükséges további kutatási feladatok jobb tisztázásához is. Az értekezés webes változatánál az oldal tetején található kapcsoló segítségével lehetõség van csak az értekezés vázát képezõ tézisek megjelenítésére, így arra is, hogy az Olvasó közvetlenül egymás után, a magyarázatok nélkül olvassa a téziseket, és így gyorsan képet kaphasson arról, hogy én hogyan értelmezem a fenntarthatóságot. (A tézisek ilyen megjelenítése, csakúgy mint a teljes értekezés, a weblapról külön pdf fájlban is letölthetõ.) A téziseket a magyarázataik nélkül összeolvasva remélhetõleg egy koherens gondolatrendszer tárul fel, melynek alapján a fenntarthatóság általános elmélete rajzolódik ki. Az egyes tézisekhez fûzött magyarázatokhoz további információk, példák, számítások, érvelés, és egyes esetekben megfelelõ képlet, ábra vagy grafikon tartozik. Egyes téziseket azonban nem szükséges különösebben magyarázni, hiszen nyugati kultúránk részét képezik, tudományos világképünk elfogadott állításai (ebben az értelemben nem is az én újításaim - mint pl. az erdészeti hozamszabályozási módszerek -, legfeljebb a fenntarthatóság témaköréhez újrafogalmazva). Ezért egyes tézisekhez hosszabb, másokhoz kevesebb szöveg tartozik. Végül fontos lerögzíteni, hogy természetesen szinten minden egyes tézist a közölt magyarázó szövegnél is sokkal nagyobb mélységben, további példákkal és érveléssel lehetne tárgyalni a teljes kép bemutatása érdekében. Ennek az értekezésnek azonban inkább az a célja, hogy egy olyan gondolatrendszert vázoljon fel, amibe a részletek megfelelõen beilleszthetõk, s amelyik a koherenciájánál fogva biztosít megfelelõ alapot egy operatív és helyes fenntarthatósági felfogás kialakításához. |
II. A jelenlegi környezethasználat veszélyezteti az emberiség fennmaradását
|
|
Erre nézve rengeteg, közismert tény látott
már napvilágot a különbözõ erõforrások kimerülésétõl (pl. olajkitermelés,
talajok kizsarolása
stb.) kezdve a klímaváltozáson keresztül (a túl sok üvegház gáz kibocsátás miatt)
a nemtörõdöm környezetszennyezés és -rombolás sokféle formájáig (pl. talajerózió). Számos példát említ Gyulai (2012) és Vida (2012). Egyes szakértõk (pl. a híres "A növekedés határai" egyik szerzõje,
Dennis Meadows) egyenesen azt állítják, hogy már túl késõ van ahhoz, hogy sikerüljön megvalósítanunk a fenntartható fejlõdést.
1. ábra. Dennis Meadows egyik 2012-es elõadásának elsõ diája: "Már elment a fenntartható fejlõdés hajója". (Forrás: http://www.si.edu/Content/consortia/Dennis_Meadows.pptx) |
|
| Ilyen problémákra nézve is sok példa van már. Ilyen az, ha egy folyóból vagy a talajvízbõl túl sok vizet vesznek ki öntözésre és egyéb célokra, és a folyó eltûnik vagy a víz elfogy; ha túl sok halat halásznak ki tavakból és tengerekbõl, és megszûnik az emberek élelemforrása; ha túl sok fát termelnek ki erdõkbõl, és elfogynak az erdõk; vagy ha túl sok szennyezõanyagot (növényvédõszert, ipari melléktermékeket, radioaktív anyagot stb.) juttatnak a környezetbe, aminek következtében terméketlenné válnak élelemtermelésre korábban alkalmas területek. Egy bizonyos ponton túl ezek a falvakban vagy városokban élõk életfeltételeinek a megszûnéséhez vezet. |
|
Annak, hogy a környezet túlhasználata összeomláshoz vezethet egy véges világban, talán az egyik legjobb példája
a számunkra egzotikumnak számító, gazdasági és környezeti értelemben is véges és
elszigetelt világként létezett Húsvét-sziget. A sziget egykor egy viszonylag
fejlett és komplex civilizációt tartott el, ami
vélhetõen a holland hódítók megjelenése elõtti évszázadban omlott össze a
túlnépesedés, az erdõirtás és a különleges mértékben elszigetelõdött,
korlátozott erõforrásokkal rendelkezõ sziget kizsákmányolása következtében (Diamond, 2005).
2. ábra. A Húsvét-sziget jellemzõen kopár, fátlan. |
|
| A globálissá váló problémák listája szintén hosszú. Talán a legismertebb és a legfontosabb jelenleg a globális klímaváltozás, mely a mértékadó prognózisok (IPCC, 2007) szerint a Föld szinte minden pontján várhatóan jelentõs változásokat fog hozni. Korábban hasonló léptékû, közismert és potenciálisan katasztrofálissá váló probléma volt a Föld ózonrétegének károsítása és az olajválság, de ezek szerencsére nem vezettek globális kipusztuláshoz. A jövõben egyebek mellett a nyersanyagok sokaságának elfogyása, az éhínségek, az energiaforrások kimerülése (és közvetve az ezek miatt kialakuló háborúk) okozhatnak globális kihatású nehézségeket. |
|
| A fenntarthatósági problémák nemcsak, sõt sok esetben nem is elsõsorban gazdaságiak, politikaiak vagy szociológiaiak, hanem a rendelkezésre álló vízkészletek szûkõsségével; a hozzáférhetõ, ill. megtermelhetõ élelmiszer mennyiségével; a hozzáférhetõ energia mennyiségével; a környezet minõségével, tehát környezeti kérdésekkel függenek össze. A sokszor elõtérben lévõ pénzügyi kérdések, hitel-visszafizetési kötelezettségek, politikai ellentétek stb. csak a jelenségek felszíne. Valódi fenntarthatósági problémák leginkább a környezet túlterhelésébõl adódnak. Fõbb csoportokba sorolva a túlterhelés típusait beszélhetünk a környezetünktõl igényelt élettelen anyagok túlzott kitermelésérõl; a környezetünktõl igényelt élõlények túlzott pusztításáról; a környezetünktõl igényelt energia túlzott igénybe vételérõl; tevékenységünk melléktermékeinek túlzott mértékben a környezetbe való juttatásáról; energetikai (hõ-) szennyezésrõl; végül környezetünk szennyezése élõ szervezetekkel (amelyek vagy eleve kártevõk, vagy a szennyezés helyén, vagy onnan kiindulva kártevõkké válhatnak, ill. betegségeket terheszthetnek). Minden túlhasználat, minden megalapozatlan környezethatsználat, túlhasználat egyfajta környezeti hitelnek tekinthetõ, amelynek nem megfelelõ kezelése a késõbbiekben kiteljesedõ környezeti krízishez fog vezetni. Végsõ következményként a környezet emberek, állatok és növények számára alkalmatlanná válhat az életre. Ehhez képest eltörpül pl. az a probléma, hogy a táj a túlzott környezethatsználat következtében esztétikai szempontból is károsodhat. |
|
| Erre nagyon sok példát lehet felhozni a savas esõktõl a talajeróziókon keresztül a klímaváltozásig; ezek többsége közismert. E változások nemcsak a "természetnek" fájnak, hanem sokszor már abban is megnyilvánulnak, hogy miattuk az igényeinket már egyre kevésbé, vagy csak magasabb költségekkel tudjuk kielégíteni. Így pl. régen 1 hordó olaj energiájának felhasználásával 100 hordó olajat tudtunk kitermelni; ma ugyanennyi olaj kitermeléséhez 13 hordó olaj energiatartalma szükséges. |
|
| Erre jó példát szolgáltatnak az erdõk, amelyekre nézve az európai erdõkért felelõs miniszterek konferenciája (Forest Europe) sok-sok adat gyûjtését írja elõ, de eddig még nem sikerült az adatokat a "túlterhelés" szempontjából értelmezni (l. Forest Europe 2011, Somogyi, 2007, Somogyi-Zamolodcsikov, 2007, Somogyi, 2013); e sok adat egy része felesleges, vagy csak késõbb szolgáltat hasznos információt, ill. bizonyos adatok legalábbis a fenntarthatóság szempontjából nem mérnek semmit (részletesebben l. késõbb). |
|
| Az egyének és kis közösségek anyag- és energiaáramlási szempontból önálló gazdálkodási egységeknek tekinthetõk, amelyeknél a tevékenységek hatásai gyakrabban és rövidebb távon járnak olyan visszahatással, amely alapján szükségessé válik a tevékenységeknek a fenntarthatóságot biztosító módosítása; a fenntarthatóság így az egyén és a közösség nyilvánvaló érdeke. Társadalmi szinten a hatásokat kiváltó tevékenység végzõi gyakran nem azonosak a hatások elszenvedõivel, és ez a hatásoktól való elidegenedés társadalmi szinten nem segíti a fenntarthatóság megvalósítását. (Az egyéneknél, kis közösségeknél gyakran megfigyelhetõ öngyilkos, önpusztító életmódja nem ide tartozó jelenség, nem fenntarthatósági probléma akkor, ha az illetõ vagy közöss életben tudna maradni, ha akarna. A társadalom elvben "akarja" a fenntarthatóságot, de ennek megvalósítását több tényezõ nehezíti.) Az "emberiség" mint olyan azonban néhány évtizede jelent meg az evolúció színpadán, és még nem alakulhattak ki azok a mechanizmusai, amelyek a túlélésével kapcsolatos problémák megoldására megfelelõek lennének. Kísérletezni nem volna értelme a túlélésünkkel, mert nagy a kockázata annak, hogy a kísérlet nem sikerül; helyette tudatosságra van szükség, amely része kell legyen a fenntarthatóság fogalmának. |
|
| A környezeti visszajelzések idõkésést okoznak a reakcióinkban, de a rekcióink kifejlesztéséhez és ahhoz is idõ kell, amíg ezek a reakciók - ha egyáltalán sikeresek - megfelelõ hatást fejtenek ki. Az emberiség jelenlegi döntési mechanizmusai - jó esetben a demokratizmus alapján - túl lassúak, és gyakran nem eredményeznek gyors és optimális megoldást. Ezért jó elõre el kell kezdeni a felkészülést a globális problémák megoldására, ehhez viszont e problémák - fenntarthatósági kérdések - alapos megismerése szükséges. E megértés feltétele, hogy belássuk: a fenntarthatósági helyzetek sokkal bonyolultabbak, mint gondoltuk, és ezért azokat tudományos alapossággal vizsgáljuk. |
|
Az iparosodás fejlõdéséhez különbözõ bányatermékekre volt szükség, a bányászathoz pedig sok fa kellett.
A fákat elõször a bányák közvetlen környezetébõl, majd egyre távolabbról vágták ki az erdõkbõl. Hosszú ideig nem törõdtek azzal,
mi lesz a letermelt erdõ helyén, ill. a letermelt erdõket mezõgazdasági mûvelésbe fogták. Így azonban hamar elfogyott a fa.
Hans Carl von Carlowitz (1645-1714) német bányaigazgató és adóhivatalnok (édesapja erdõgondnok) volt az egyik elsõ olyan szakember, akinek ezt a helyzetet kezelnie kellett. Az õ 1713-ban megjelent
"Sylvicultura oeconomica, oder haußwirthliche Nachricht und Naturmäßige Anweisung zur wilden Baum-Zucht"
(körülbelüli fordításban: Sylvicultura oeconomica, avagy a természetes erdõk
termesztésére vonatkozó ökonómiai ujdonságok és elõírások) c. könyvét tartják
az elsõ átfogó erdészeti értekezésnek, és Carlowitz-ot tartják nemcsak a tartamos (vagyis a fatermesztés szempontjából fenntartható) erdõgazdálkodás apjának,
de egyesek magának a "fenntarthatóság" fogalma megalkotójának is (Grober, 1999. Õ fektette le azt a követelményt - ezt hívjuk a tartamosság elvének -, hogy csak annyi fát szabad az erdõbõl kitermelni,
amennyi az erdõk tervszerû felújításával hosszú távon megterem.
Valójában a fenntartható gazdálkodás szükségessége és néhány eleme már Carlowitz
elõtt nyilvánvalóvá vált, de Carlowitz volt az, aki elõször tekintette az
erdõkkel való gazdálkodás egyik fontos alapkövének a tartamosságot. Ezt az elvet általánosíthatjuk, és belõle - sok egyéb szempont figyelembe vételével - kialakíthatjuk a fenntarthatóság általános elméletét.
3. ábra. Hans Carlowitz (1645-1714), a fenntarthatóság egyik úttörõje. |
III. A fenntarthatósági probléma természete
|
|
Az emberi élet sokféle olyan folyamattal, ill. állapottal van kapcsolatban, amelyeknek valamely jellemzõjét vagy jellemzõit hosszabb-rövidebb ideig fenn akarjuk tartani. Ezek között vannak pénzügyiek (pl. szeretnénk állandó vagy növekvõ jövedelemhez jutni, vagyontárgyaink értékét megõrizni), szociálisak (pl. szeretnénk megõrizni jó kapcsolat-teremtõ képességünket, szeretnénk békében élni, szeretnénk egészségünket minél hosszabb ideig megõrizni), mezõgazdasági és ipari folyamatok és állapotok (pl. szeretnénk egyenletes élelmiszer- és energiaellátást biztosítani, mindig egészséges ételeket enni), valamint környezeti folyamatok (pl. nyersanyagok bányászata, hulladékok elhelyezése stb.) és környezeti állapotok (pl. szeretnénk, hogy az élõvilág minden faja fennmaradjon). Ezek természetesen különbözõek nemcsak megjelenésüket illetõen, hanem abból a szempontból, hogy milyen (fizikai) rendszerekhez kötõdnek, s hogy azok hogyan mûködnek. Ezen túl azonban mindezen folyamatok és állapotok között van olyan, amelyek fenntartása könnyen megvalósítható, de sok olyan is, amelyeké problematikus. A fenntarthatósági helyzetek egy része számszerûsíthetõ, más részük nem. Nem számszerûsíthetõ helyzetre példa az, amikor egy társaságban akarjuk fenntartani a jókedvet. Sem a „jókedv”, sem az annak változásához (a jókedv megszûnéséhez, ill. fokozódásához) vezetõ folyamatok nem számszerûsíthetõk, legalábbis nem könnyen, nem a „jókedv” szintjén (hanem pl. különbözõ biokémiai folyamatok szintjén). Ugyanakkor a számszerûsíthetõ helyezetekkel analóg pl. az, ha a jókedv csökkenését eredményezõ folyamatokat (amelyek „elvennének” valamennyit a jókedvbõl) a jókedv fenntartását célzó (a jókedvhez „hozzáadó”) szándékkal próbálják ellensúlyozni; a kettõ egymáshoz viszonyított arányának eredménye lesz az, hogy a jókedv csökken-e vagy fokozódik, ill. valamilyen „állandó” szinten marad-e. Ez a könyv arról szól, hogy a körülöttünk lévõ, életünket meghatározó vagy befolyásoló fizikai világ fenntarthatósági helyzetei számszerûsíthetõk; és – annak érdekében, hogy az emberi életet fenntartsuk – sok esetben számszerûsítendõk. Az alábbiakban néhány példát mutatok ilyen számszerûsíthetõ helyzetekre. Már az esetek leírásából is látszik, hogy viszonylag egyszerûen számszerûsíthetõ helyzetekrõl van szó. Az esetek leírása itt verbális, vagyis nem direkt matematikai jellegû, és az ebben az értekezésben kifejtett alaptézis érzékeltetésére szolgálnak, nevezetesen, hogy a környezeti fenntarthatóság (és más fenntarthatóságok) esetében a fenntarthatóság kvantitatív alapon vizsgálandó. Ugyanennek a tézisnek a demonstrálására említünk olyan példákat is, amelyekben a vizsgált rendszerek – bár az emberi környezet részei, ill. magának az emberi szervezetnek mûködésével kapcsolatosak – nem állnak az ember behatása alatt, és éppen ezért egyértelmû, hogy a jelenségek (automatikus) szabályozása kvantitatív alapon történik (mert máshogyan, pl. „erkölcsi alapon” nem történhet). Az ember behatása alatt lévõ többi rendszerre vonatkozó példa ebbõl a szempontból teljesen hasonló az ember hatása alatt nem álló rendszerekre – miért kellene akkor feladni a számszerûsíthetõséget?? Az más kérdés, hogy az emberi tevékenység befolyásolása – ha arra szükség van a fenntarthatósághoz – alapvetõ jelentõségû, és ehhez esetenként (de egyáltalán nem biztosan elsõdleges módszerként) meggyõzésre, önkorlátozásra, erkölcsre stb. szükség lehet. Ahhoz, hogy egy ilyen tevékenységet befolyásoljunk, gyakran mindenek elõtt azt szükséges tudni, hogy milyen mértékben szükséges a tevékenység módosítása.
Élettelen rendszerek anyag- és energiaforgalmaA Föld energiaszintje: (eltekintve a Föld belsejének hõleadásától) a Föld energiaszintje a Nap felõl érkezõ besugárzott energia és a Föld hõleadása közötti különbségtõl függ. Ha a hõleadást elkezdi valami akadályozni (pl. az üvegház hatású gázok kibocsátása miatt a légkör nettó üvegház-hatása megnõ), akkor a Föld energiát vesz fel, és (összességében, de megengedve, hogy ez egyes régióira nem igaz) felmelegszik. A felmelegedést vagy a Földet érõ energia csökkentésével, vagy az üvegház hatás csökkentésével lehet akadályozni.
Élõ szervezetek anyagforgalmaÁllatok anyagforgalma: amikor egy felnõtt állat fenn akarja tartani a vitalitását, akkor a súlyváltozásait bizonyos határokon belül kell tartsa. Amikor a súlya – az élettevékenységei következtében – az „átlag” alá csökken, elkezd éhezni, és élelem után néz. Ha sikerül élelmet szereznie, a súlya újból nõ. Ha nem, még nagyobb energiával próbál élelmet szerezni, ameddig a szervezete tartalékai engedik. Ha már „sokat” evett, abbahagyja a táplálkozást, nehogy „túl sokat” egyen. (Az „átlagsúlyt”, ill. a táplálék-igényt nagyban befolyásolja, hogy az egyed éppen fiatal vagy felnõtt, terhes-e, gondoz-e utódot, növeszt-e agancsot, tél vagy nyár van, ill. ezekre készül stb.) Az állat szervezetének mechanizmusai azt próbálják biztosítani, hogy az állat energiában mért táplálék-ellátottsága bizonyos határokon belül folyamatosan fedezze az életéhez szükséges energia mennyiségét. Az életfolyamatokhoz természetesen sok másfajta anyagra (makro- és mikro-elemekre, nyomelemekre, vitaminokra stb.) is szükség van; ezekre nem feltétlenül energia-egyenleteket, hanem a bevitel-leadás anyagáramlási mérlegegyenleteket kell alkalmazni.) Állatok (és az ember) légzése: a szervezetnek viszonylag szûk sávon belül folyamatosan mindig új oxigénre van szüksége, és le kell adnia a számára mérgezõ szén-dioxidot. A légzési és keringési rendszer ezt a szûk sáv által meghatározott egyensúlyt hivatott fenntartani. Az ennek az egyensúlynak a fenntartását szabályozó mechanizmus annyira erõs, hogy automatikussá vált, nem hagy sok teret az egyed számára akaratlagos szabályozási lehetõségként. Ha oxigénhiány lép fel, el kezdünk zihálni, gyorsabban ver a szívünk, szükség esetén pánikreakciók kapcsolnak be, melyekkel a rendelkezésre álló energia maximális felhasználásával el akarjuk érni, hogy levegõhöz jussunk. Ilyen esetekben nemigen lehet szó semmilyen, a folyamatokat „tudatosan” befolyásoló (erkölcsre, „belátásra” stb. alapuló) mechanizmusról; a szervezet önnön programja nagyon is kiszámított mechanizmusokkal próbálja fenntartani az élet számára fontos egyensúlyokat.
Emberhez kötõdõ rendszerek anyagforgalmaHáztartások anyagforgalma: a feltöltött éléskamrából (hûtõszekrénybõl) fogyasztanak a háztartás tagjai. Amikor egy-egy élelmiszerbõl fogytán van, valaki(k) elmegy/elmennek a boltba vásárolni, vagy a ház körüli kertbe zöldségért, gyümölcsért, tojásért, húsért stb. A fogyasztást az ember önfenntartási ösztöne, a beszerzést pedig az a tudatos elõrelátás hajtja, hogy az élelmiszerre nemsokára szükség lesz. Bizonyos hatékonysággal maximum annyi élelem beszerzésére kerül sor, amennyire a háztartásnak szüksége van (ennél kevesebb rontja az életminõséget, ill. szélsõséges esetben éhhalálhoz vezet). (Az állatoknál az éhségérzet szinte azonnal reakciót vált ki, az ember viszont elõbbrelátó, akár napokra vagy hetekre elõre is beszerzi a szükséges élelmet. Mindkét esetben azonban arról van szó, hogy a beszerzendõ élelmiszer mennyisége (a veszteségek levonása után) azonos nagyságú kell legyen a fogyasztási igényekkel. Termelõ vállalatok anyagforgalma: a vállalat termeléséhez (pl. autógyártás) nyersanyagokra (pl. vas, aluminium), ill. közvetlenül beépíthetõ termékekre (pl. beszállítóktól származó kész, közvetlenül beépíthetõ lámpatestek, kerékgumik) van szükség; ezeket a termelés megkezdése elõtt be kell szerezni, és a termelés által könnyen elérhetõ, közeli raktárakban kell felhalmozni és tárolni. A megtermelt termékeket (pl. a kész autókat) szintén raktárakban tárolják addig, amíg azokat el nem szállítják a vevõkhöz. Amikor egy-egy, a termeléshez szükséges anyagból fogytán van, újat kell beszerezni, különben a termelés leáll; de a termelés akkor sem tartható fenn, ha a kész termékeket nem sikerült értékesíteni, és megtelt a késztermék-tároló. A termelés csak akkor és addig fenntartható, amikor és amíg a nyersanyag-raktárak folyamatos feltöltése megoldott, és amikor és amíg megoldott a késztermékeknek a késztermék-tárolóból történõ elszállítása, mielõtt a kapacitások megtelnek. (A nyersanyagok beszállítását is meg kell szakítani akkor, ha – valamilyen oknál fogva – a termelés leáll, és a nyersanyag-raktárak megteltek.) Elvben megoldható, hogy egy-egy idõegységre, pl. egy munkanapra vonatkozóan mindig éppen annyi nyersanyag álljon rendelkezésre a raktárban, mint amennyi az aznapi termeléshez elegendõ, és az aznap termelt termékeket a nap végén el is szállítják. A gazdasági élet bizonytalanságai miatt azonban a gyakorlatban a be- és kiáramlásoknak ez a magas szintû összhangja a legritkább esetben valósul meg (bár minél korszerûbb a termelé, annál nagyobb mértékben törekszenek rá). Ahhoz, hogy e bizonytalanságokat ki lehessen küszöbölni, szükség van a több napi, esetleg még hosszabb idõszakra szükséges tárolás megvalósítására. (Minél bizonytalanabbak a gazdasági viszonyok, annál nagyobb tárolókapacitásra van szükség, de annál nagyobbak is a tárolás, és így a termelés költségei is.) Egy ország téli fûtõanyag-mennyiségének fenntartása: a fûtõanyagra természetesen csak télen van szükség, ám a beszerzést (a következõ télre) már akár tavasszal is meg lehet kezdeni. Elõfordulhat, hogy a felhaszálással azonos nagyságú, azzal egyidejû, folyamatos beszerzés nehézségekbe ütközik; ilyenkor az átmeneti hiányokat fedezni lehet megfelelõ tárolókban elhelyezett fûtõanyaggal. Ilyen eset az, amikor egy ország ún. gáztározókat tart fenn; a fûtési szezon elõtt e tárolókat feltöltik, és amennyiben a téli idõszakban a gázkitermelésben vagy –behozatalban nehézségek lépnek fel (pl. az elmúlt években az ukrán-orosz gázvita miatt, vagy baleset következtében), akkor a nehézségek elhárításáig a tározóból pótolják a hiányzó mennyiséget. A lényeg az, hogy a beszerzések összességének fedeznie kell a teljes téli szükségleteket, de úgy, hogy a raktárakban mindig legyen legalább annyi tartalék, hogy azzal a következõ beszerzésig ebbõl lehessen fenntartatni a fogyasztást.
LéptékfüggetlenségAz alábbiakban olyan példa-csoportokat mutatunk, amelyek lényegileg hasonó helyzetek, csak a folyamatok léptéke különbözõ. Ezek a példák azért lehetnek hasznosak, mert ha valamely léptéknél egyértelmû, hogy számszerûsíthetõ/számszerûsítendõ helyzetrõl van szó, akkor könnyen belátható, hogy a többi lépték esetében is ez a helyzet. Ez már csak azért is így van, mert a számszerûsítéshez szolgáló egyenletek (l. itt) léptékfüggetlenek.
a. Élettelen rendszerekIde sorolhatók a közvetlenül nem az élõlényekben található, de a földi élet által is befolyásolt anyagáramok, mint pl. a víz körforgása. Egy folyó vagy tó vizének szintje csak akkor marad állandó, ha a beérkezõ és elfolyó, ill. elpárolgó víz mennyisége egyensúlyban van. Ez igaz a legkisebb pocsolyára, ill. forrásocskára, csakúgy, mint a legnagyobb tavakra, sõt az óceánokra, ill. a Föld legnagyobb folyamaira, pl. az Amazonasra. Egy folyó csak akkor marad a medrében, ha a folyó vízgyûjtõ területére esett, és a terület visszatartó képességén felüli csapadék mennyisége kevesebb, mint amennyit a folyó (végsõ soron a tengerekbe) el tud szállítani tároló- és szállítókapacitása függvényében. A fentiekhez hasonlóan ez igaz a legkisebb csermelytõl egészen a legnagyobb folyamokig, de hasonló érvényes a pocsolyáktól a legkülönbözõbb nagyságú tavakig és (pl. a klímaváltozás tengerszint-emelõ hatására gondolva) a tengerekre is. A felhõképzõdés (ami a Föld felszínérõl elpárolgó vízbõl történõ vízfelvétel, ködképzõdés) csak egy pontig marad fenn; e ponton túl a felhõbõl esni kezd a csapadék, és a felhõ nagysága csökken – függetlenül attól, hogy „kis”, helyi záporról van-e szó, vagy egy kiterjedt frontrendszer felhõrendszerérõl.
b. Élõ szervezetekÉlõ egyedek anyagáramlása: errõl fent már volt szó; megismételve: az egyed súlya az élettevékenysége (biokémiai folyamatok, mozgás, a test melegítése stb.) következtében csökken, táplálkozása eredményeként viszont nõ. Fajok anyagáramlása: hasonló anyagáramot lehet meghatározni fajok esetében. Növényfajok esetében a fotoszintézis miatt nõ a biomassza, viszont a növények légzése, természetes bolygatások (szél- és hótörés, erdõtüzek stb.) következtében, ill. a növényevõk fogyasztása miatt csökken. A növényevõk, pl. nyúl mennyisége függ a rendelkezésre álló (növényi) élelemtõl, valamint a ragadozók számától; a ragadozók, pl. róka mennyisége pedig a növényevõk menniségétõl, továbbá a konkurrens ragadozók számától, a fizikai környezet korlátozó hatásától, a fellépõ betegségek mennyiségétõl stb. A „biomassza” minden esetben egy-egy faj esetében az egyedek testtömegének összege, ami tehát csökkenhet, de nõhet is. Ökoszisztémák anyagáramlása: Az ökoszisztémák fajok sokaságából álló rendszerek. E rendszereken belül egyes fajok tömege nõhet, másoké csökkenhet úgy, hogy a teljes rendszer tömege többé-kevésbé állandó. Bizonyos esetekben azonban (az anyag-felvételi folyamatok korlátozódása, pl. egy tó kiszáradása következtében) túlsúlyba kerülhetnek a biomassza-csökkentõ folyamatok, és az egész rendszer tömege is csökkenhet. Más esetekben viszont, pl. erdõtûz után, az ökoszisztéma meghódíthat új területeket, amikor is az anyagfelvételi folyamatok (fotoszintézis) kerülhetnek túlsúlyba, és a teljes rendszer mérete, tömege nõhet. Föld anyagáramlása: A Föld élettelen és élõ szférái a világûrrel vannak kapcsolatba; onnan (meteoritok stb. formájában) anyag és (napsugárzás, ill. kozmikus sugárzás formájában) energia érkezik, és (pl. a légkör egy részének eltávozása miatt) anyag és (a hõsugarak kisugárzása következtében) energia távozhat. De ha Földnek csak a számunkra fontos külsõ rétegeit nézzük, akkor figyelembe vehetjük a Föld magja irányából a felszínre érkezõ anyagot és energiát (pl. vulkánok esetén), ill. azt az anyagot és energiát, ami a tengerfenékre lerakódva „eltûnik” elõlünk. Mi a hasonlóság a fenti folyamatokban - függõen attól, hogy milyen rendszerekrõl, ill. milyen léptékekrõl van szó?
Egyes rendszerekben – pl. olyan életközösség, amely esõ után létrejött pocsolyákban jön létre: a víz a pocsolyából szép lassan elpárolog - az anyagáramlás egyirányú, ezért a rendszeren keresztül történõ anyagáramlás csak egy ideig marad fenn. (Az élet „találmánya” ilyen esetek fenntarthatóságának a biztosítására az, hogy a pocsolyában élõ, majd ott életkörülményeinek megszûnését átélõ szervezetek betokozódással el tudják érni, hogy a faj fennmaradását egy újabb esõ után ugyanott, ill. szél vagy más módon történõ terjedéssel más pocsolyában biztosítani tudja. Itt azonban inkább információnak, és nem annyira anyagnak az áramlásáról van szó.) Más rendszerekben ugyanakkor a folyamatok nem egyirányúak, hanem ciklushoz kötöttek. Ilyenkor is korlátozott az anyagáramlás sebessége, ám az anyagáramlás sokkal-sokkal hosszabb ideig zajlik, ha nem is állandó sebesség mellett.
c. Üzemanyag-termelés és -használatAutó üzemanyagtankja: egy autó csak akkor mûködõképes, ha a benzintankjában van benzin. Egy tank jellemzõen a tankolás után kb. 400-600 km megtételéig biztosítja az autó folyamatos benzin-ellátását; utána a tankot valahonnan – a benzinkút tároló-tankjából - fel kell tölteni. Benzinkút tankja: ez a tank sok autó, ill. tehergépjármû üzemanyagát tudja tárolni, ill. ezek üzemanyag-utánpótlását tudja ellátni, de a kapacitása véges. A feltöltését olajfinomítókból, tehergépkocsikkal kell elvégezni. Finomító-vállalat tankja és kapacitása: a benzinkutakhoz juttatott üzemanyagot országonként egy vagy néhány nagy finomító-üzem látja el. Ezek mûködésére hasonló vonatkozik, mint a termelõ vállalatokra általában: ahhoz, hogy folyamatosan, vagyis fenntartható módon mûködjenek, folyamatosan biztosítani kell az alapanyag-készletek, a feldolgozás, és a feldolgozott termékek elszállítása közötti összhangot, a „Termelõ vállalatok anyagforgalma” részben leírtaknak megfelelõen. Olajvállalat tankja, szállítási (logisztikai) kapacitásai: a finomító-üzemek olajkitermelõ vállalatoktól kapják a nyersanyagukat. A kitermelõ vállalatok outputja tehát az az olaj, amit egy más vállalatnak átadnak; inputjuk viszont az általuk feltárt és üzemeltetett olajkutakból származik. Az output mennyiségét a kitermelési és tárolási kapacitások korlátozzák, ill. az, hogy az elvárt kitermelési sebességet tudják-e biztosítani az olajkutak, ill. hogy a termelt olaj tárolókból (a kereslet és a szállítási kapacitások függvényében) el tudták-e szállítani az olajat. Olajkitermelõ vállalat olaj-nyerõhelyei: Minden olajkút véges mennyiségû olajat tartalmaz, melynek kiürülése után az olajkútból tovább már nem (vagy nem gazdaságosan) nyerhetõ olaj. Egy-egy olajkútból történõ termelés tehát csak addig fenntartható (hasonlóan az autók benzintankjához), amíg a kútban van olaj. (Az autókkal ellentétben azonban az olajkutak feltöltése nem lehetséges, ill. sokmillió év alatt történne csak meg.) Föld olajkészlete: A Földön sok olajkút van; ám ezek száma, és a bennük található olaj mennyisége véges. Ez még akkor is így van, ha eddig nem minden potenciális olaj-lelõhelyet fedeztek fel, és nem mindegyikbõl kezdték meg a termelést. A kõolaj kitermelése a Földön még néhány évtizedig elképzelhetõ, ám fenntartani a kitermelést ennél hosszabb távon nem lesz lehetséges. Mi ezek között a rendszerek között a hasonlóság?
Mi a különbség a bemutatott rendszerek között? Csak a lépték, ill. az ettõl is függõ, de a fenntarthatóság átlalánosítható modellezését (pl. egyenletekkel történõ leírását) nem befolyásoló rendszer-részletek.
d. Pénzügyi példák
A pénzügyek elsõ pillantásra talán nem fenntarthatósági, ill. nem anyagáramlási esetek. Valójában azonban ennek az ellenkezõje igaz. Ennek az egyik oka az, hoy az értéket képviselõ pénz mögött mindig valamilyen olyan "érték" húzódik meg, ami végsõ soron a fizikai világ valamilyen anyaga, ill. energiája (pl. arany, a GDP, tehát a fizikai világ anyagát és energiáját átformáló emberi munka stb.). Amikor pedig a pénz értékek forgalmát könnyítõ, önmagában érték nélküli közvetítõ eszközként szerepel, akkor az általa képviselt értékek véges mennyisége vonatkozik rá, amelyre érvényes az anyag- és energiamegmaradás törvénye. Egyének/háztartások pénzügyi egyenlege: Egy (egy- vagy többfõs) család a bevételébõl élhet (bárhonnan származik is az: havi fizetésbõl vagy egyéb munkajövedelembõl, vagyon kamatából, tõke/vagyon értékesítésébõl stb.). Ennél a bevételnél kevesebbet költhet; de ha többet akar költeni, akkor megtakarított vagyonának egy részét fel kell áldoznia, vagy pedig hitelt kell felvennie, amit aztán késõbb vissza kell fizetnie (vagyis késõbb az akkori bevételénél kevesebbet költhet majd csak). Hosszú távon a kiadások nem haladhatják meg a bevételeket, máskülönben a kiadások szintje fenntarthatatlanná válik. Vállalatok pénzügyi egyenlege: A vállalatok (beleértve pl. a bankokat) bevétele az általuk elõállított termékekbõl, ill. szolgáltatásokból származik. Induláskor a tulajdonos(ok) pénze, ill. hitel képezi a kiadások forrásait. A vállalat - termeléssel összefüggõ - kiadásai nem lehetnek nagyobbak, mint a vállalat mindenkori (a hiteleket is tartalmazó) forrásai. A hiteleket a vállalatoknak is vissza kell fizetnie. Ha ez nem sikerül, akkor a vállalat mûködése fenntarthatatlanná válik, és csõdbe megy. Önkormányzatok pénzügyi egyenlege: Az önkormányzatoknak szokott lenni saját bevétele (pl. helyi iparûzési adó, saját vállalatainak bevételei stb.), kaphat pénzt az államtól (az államhoz befolyó adóból, közcélú feladatok ellátására), és nyilván sokféle kiadása van (a helyi iskola mûködésének biztosításától kezdve útépítésig, városfelújításig, szociális segélyekig, helyi rendezvények, a helyi ipar támogatásáig, stb., a polgármester fizetésével bezárólag). A szabály itt is ugyanaz: a kiadásokat csak a bevételekbõl lehet fedezni, esetleg hitelt kell felvenni, de azt a jövõben valamikor vissza kell fizetni - ellenkezõ esetben az önkormányzat is csõdbe mehet, amibõl csak az állam segítheti ki. Országok pénzügyi egyenlege: országok költségvetése sokkal bonyolultabb, és sokkal több tételt tartalmaz (pl. hadügyi kiadások, egészségügyre, oktatásra stb. fordított összegek), mint ami a többi fenti esetben elképzelhetõ. Ugyanakkor az az államra is igaz, hogy csak a bevételeibõl (a legkülönfélébb adók, az állami vállalatok bevételei stb.) fedezheti a kiadásait (pl. közalkalmazottak fizetése, nyugdíjak folyósítása stb. stb.). Ha egy államnak sikerül kevesebbet költenie, mint amennyi a bevétel (ritkán ugyan, de ez is elõfordul), akkor a vagyona nõ; ha viszont több a kiadása, mint a bevétele, akkor hitelt kell felvennie (pl. államkötvények kibocsátásával). Az állam nagy szervezet, ám - ahogyan azt a történelem már nem egyszer megmutatta - csõdbe mehet, ha nem megfelelõen gazdálkodik a rá bízott vagyonnal. Mi e pénzügyi helyzetek között a különbség? Valójában csak a lépték, ill. az ettõl is függõ rendszer-részletek. Mi köztük a hasonlóság?
A fenntartható rendszerek számszerûsítéseA fentiekben bemutatott példák valójában csak néhány, fontossága vagy gyakorisága miatt kiemelt helyzetet személtetnek. A körülöttünk lévõ fizikai világban, ill. a humán szféra legkülönbözõbb területein se szeri se száma a hasonló helyzeteknek. Ezek számszerûsítése általánosítható, melynek módját késõbb tárgyalom. Ennek során minden esetben fontos betartani azokat a lépéseket, amelyek a fenntarthatósági helyzet elemzéséhez és megértéséhez, végsõ soron kezeléséhez szükségesek. Habár itt csak magukra a példaként felhozott helyzetekre koncentrálunk, a fentiek alapján is világossá kell legyen, hogy a számszerûsítéshez minimum az alábbi lépésekre van szükség: 1. Pontosan meghatározzuk, mi is az a környezeti tulajdonság, aminek a fenntarthatóságát akarjuk biztosítani. 2. Azonosítjuk azokat a kapacitásokat és környezet-használatokat, amelyek meghatározzák a vizsgált környezeti tulajdonság fenntarthatóságát (növelik, ill. csökkentik a környezeti tulajdonsághoz rendelhetõ mennyiséget, pl. a biomasszát, az olaj-, ill. benzin-készletet, a pénz mennyiségét). 3. Számszerûsítjük e kapacitások és használatok nagyságát. 4. Modellt állítunk fel, amely leírja azt, hogy a kapacitások és környezet-használatok hogyan hatnak a fent meghatározott környezeti tulajdonság fenntarthatóságára: melyik kapacitás, ill. használat hogyan, milyen mértékben változtatja meg a fenntartani kívánt mennyiséget. (Ez a modell az esetek túlnyomó részében hasonló mérlegegyenletre épít, mint amit a (9)-es egyenlet kifejez.) |
|
| A "fenntarthatóság" kérdése a történelem során viszonylag körülhatárolhatóan környezeti problémákkal függött össze. E problémák néhány mérföldkövét jelentik az erdõgazdasági tartamosság kialakulása (az erdõk eltûnése miatt; l. feljebb itt, ill. lejjebb itt); a nemzeti parkok és természetvédelmi területek létrehozása (a háborítatlan, gazdag természeti értékek eltûnése miatt); Carlson "Néma tavasz"-a (a környezetszennyezések hatására); "A növekedés határai"; a Montreáli Egyezmény (az ózon-réteg megfogyatkozása miatt); a Bruntland-jelentés; és az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC), valamint az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének létrejötte (a klímaváltozás miatt). A fenntarthatóság fogalma is ezek nyomán fejlõdott ki. Késõbb a fenntarthatóság és a fenntartható fejlõdés olyan divatos kifejezésekké váltak, amelyeket nemcsak a tudományban, oktatásban és a politikában, henem még a vállalkozások világában is olyan személeteknek gondolnak, amelyek rendszeres ismételgetésével akarják pénzügyi, szociális és más, nem feltétlenül környezeti üggyel kapcsolatban a "fejlõdés" és a "zöld" hozzáállás látszatát kelteni. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezeknek az ügyeknek bármi köze is lenne fenntarthatósági kérdésekhez, vagy ha igen, akkor ezek természetének megfelelõen kezelnék õket. |
|
| Nyilvánvalóan nem minden fenntarthatósági kérdés ugyanolyan fontos. Az egyes országokra kitermedõ pénzügyi kérdések pl. nem elhanyagolhatóak, ám még a Egyesült Államok "pénzügyi szakadékának" (angolul "fiscal cliff") kérdése is sokkal könnyebben megoldható, mint a globális környezeti problémák (ezeket az elõbbi analógiájára hívhatnánk "környezeti szakadéknak", "environmental cliff"-nek is). A környezeti problémák ugyanis általában sokkal nagyobb, sokkal több résztvevõs rendszereket érintenek, mint a Föld bármelyik országa, s bár sokkal közvetlenebbül érintik életfeltételeinket, mégis sokkal kevésbé ismertek, sokkal hosszabb idõtávokat érintenek, és ezért sokkal nehezebb õket kezelni, mint más rendszereket. Emiatt fenntarthatósági szempontból hosszú távon nem a szociális, gazdasági, morális stb. problémák az elsõdlegesek (bár ezek kétségtelenül szintén fontosak, de nem a fenntarthatóság szempontjából), hanem a környezetiek. |
|
| Egy, az emberiség végsõ pusztulását eredményezõ, pl. atomfegyverekkel vívott globális háborúnak van kockázata, azonban ezt a kockázatot nem a "hétköznapi" értelemben vett fenntarthatóság kockázatai közé szoktuk sorolni. Ezen kívül minden társadalomban, minden kormány idején a "pillanatnyi" problémák tûnnek a legfontosabbaknak, azonban ezek túlnyomó kérdésérõl elõbb-utóbb kiderül, hogy valóban csak "pillanatnyi" jelentõségük volt. Mára a problémák súlyát és hosszútávú jelentõségét tekintve a környezetiek váltak a legfontosabbakká. Ennek átlátása ahhoz kell vezessen, hogy tásadalmi szinten ki kell alakítani olyan mechanizmusokat, amelyek által a hosszabb távon jelentkezõ, ill. csak ilyen hosszabb távon kezelhetõ, vagy megoldható problémákkal az eddigieknél sokkal többet és sokkal hatékonyabban foglalkozzunk. |
|
| A környezet a tapasztalat szerint akkor károsodik, ha igényeink nagyobbak a környezeti kapacitásoknál. Ez a legtöbb környezetkárosításnál helyileg is megnyilvánul, de az emberiség összesített igénye is "túl nagy", ami a Föld túlterhelésével és ebbõl adódó károsodásával jár. Ez a károsodás a Földnek a számunka fontos ellátórendszereit, más kifejezéssel biokapacitásait érinti. |
|
|
Erre a a vágyak vagy célok szerint mûködõ, de a
valóságban a fizikai valóságtól elrugaszkodott feltételezésre jó példa a "fenntarthatóság" alábbi, egy kormányzati honlapon (US EPA, 2013) található, nem operatív definíciója: "What is sustainability? Sustainability is based on a simple principle: Everything that we need for our survival and well-being depends, either directly or indirectly, on our natural environment. Sustainability creates and maintains the conditions under which humans and nature can exist in productive harmony, that permit fulfilling the social, economic and other requirements of present and future generations." Ez a definíció azt a vágyat fogalmazza meg, hogy "a természettel produktív harmóniában éljünk", de azt nem mondja meg, hogy hogyan. Ez a hogyan abból vezethetõ le, hogy a túlélésünk vagy jólétünk nem egyszerûen "a természeti környezetünktõl függ", hanem azt nagyon is konkrét törvények határozzák meg. Ezt a megfogalmazás elsõ mondata nem is érinti, a második mondata pedig olyan általános, politikai nyelvezetet használó vágyakat fogalmaz meg, amivel sem politikus, sem a gyakorlati életben dolgozó lakossági vagy üzleti szereplõ semmit nem tud kezdeni. Az ilyen személet egyik oka az lehet, hogy az ember a környezetével kapcsolatban sok mindent, és a technika és tudomány fejlõdésével egyre több mindent tud szabályozni, befolyásolni, vezérelni. Ezt az elvet automatikusan alkalmazzuk akkor, amikor a szabályozó-verzérlõ tevékenységeinkrõl van szó, s ez egyfajta illúziót kelt, a mindenhatóság érzését kelti, ill. ezt gyakran elfelejtjük akkor, amikor a vágyaink, álmaink kerülnek elõtérbe, vagy amikor egyszerûen hozzá nem értésbõl, megalapozatlanul, meggondolatlanul hozunk döntéseket. A természet törvényei azonban az ember akaratától függetlenül érvényesülnek. Mindez gyakran azért nem nyilvánvaló, mert hibás megközelítésünk hatásai csak hosszú, vagy nagyon hosszú idõ elteltével jelentkeznek. |
|
| A környezeti problémák bonyolult, összetett élettelen és élõ rendszerekkel függenek össze. E rendszerek átlátása sokszor még az összes tudományos ismeret birtokában is nehéz, vagy lehetetlen. Elvben az is elképzelhetõ, hogy e rendszereket ilyen ismeretek nélkül is megfelelõen lehet irányítani, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a környezetünkkel legtöbbször csak akkor megfelelõ a viszonyunk, ha nem áll módunkban e környezetet a tevékenységünkkel lényegesen befolyásolni; akkor, amikor hatalmunkban áll a környezet folyamatait jelentõs mértékben befolyásolhatjuk, csak akkor kerülhetjük el a környezet károsítását, ha tevékenységünk a környezet törvényeivel összhangban történik. Ez az összhang viszont csak akkor valósulhat meg, ha a tevékenységünk következtében kialakuló terhelés megfelelõen viszonyul a környezeti kapacitásokhoz. |
|
| A fenntarthatósági problémák megértéséhez nem elegendõ az azok elõidézésében szerepet játszó társadalmi folyamatok feltárása, bármilyen gyakran is csak ezekkel foglalkoznak. A fenntarthatóságot meghatározó fizikai folyamatoknak és ezek hatásainak a megértéséhez a természeti törvények érvényesülésének feltárása szükséges. Ehhez e törvényeket, a velük kapcsolatos természeti folyamatokat, az azokat eredményezõ társadalmi-gazdasági folyamatokat, és e társadalmi-gazdasági folyamatok befolyásolását külön-külön tanulmányozni szükséges. Elsõ lépésben fel kell tárni a krízis elsõdleges, fizikai okait, és csak ezután kerülhet sor arra, hogy - a természettudományi törvényeket megértve és azokat figyelembe véve - társadalmi-gazdasági megoldást keressünk a krízisre. |
|
| A különbözõ problémák megoldására nézve gyakran javasolnak morális, szociológiai vagy politikai megoldást. Megoldásról, ezen belül morális kérdésekrõl akkor van értelme beszélni, ha már tudjuk, hogyan kell a környezeti limitációkat kezelni fizikai szempontból, és ebben az értelemben mit jelent a "jó" és a "rossz". A környezeti fenntarthatósági ügyekben ezt viszont csak akkor tudjuk meg, ha elõször megismerjük a problémát és megértjük annak természetét, ezután pedig - elfogadva e fizikai törvények elsõdlegességét - kidolgoztuk a fizikailag lehetséges megoldásokat, tudjuk, hogy a tevékenységünk következtében kialakuló környezeti terhelés hogyan viszonyul a kapacitásokhoz, és megismertük, mely tevékenységek vezetnek fenntarthatatlan, és melyek vezetnek fenntartható környezethasználathoz. |
|
| Akkor, amikor a fizikai törvények elsõdlegességét hangsúlyozzuk, azt nem szabad azonosítani azok kizárólagosságával. A fizikai törvényekre alapozott környezeti fenntarthatóságnak csak elsõ lépése e fenntarthatóság korlátainak megértése; ez önmagában nem biztosítja, hogy meg is tudjuk valósítani a fenntarthatóságot. A megértést követõen a legkülönbözõbb társadalmi folyamatok és a többség által elfogadott módszerek és értékek alapján - demokrácia, egyenjogúság, törvényesség, morál stb. - kell kialakítani azokat a módszereket, amelyekkel a fizikai korlátokon belül mindenki, vagy legalább a többség javára ténylegesen meg is valósítható a fenntarthatóság. |
IV. A környezeti fenntarthatóság kapacitás-használati egyensúlyi trajektóriák megvalósításának kérdése
|
| Ezt a törvényt a legtöbben az iskolában hallották utoljára emlegetni. A fenntarthatósági problémák azonban arra figyelmeztetnek, hogy ez a törvény mûködik, és ezt a törvényt nem szeghetjük meg, hiszen ha elfogynak a készletek, az azért van, mert anyag és energia nem keletkezhet, ha pedig betelnek a tárolók (pl. a szeméttelepek), akkor az azért van, mert anyag és energia nem tûnhet el. Minden csak egy helyrõl egy másikra vándorolhat, vagy formájában/mûködésében változhat meg, de semmi nem keletkezhet, és semmi nem tûnhet el. |
|
| A tudományos és tecnikai tudás az egységnyi emberi igény kielégítéséhez szükséges környezeti kapacitások nagyságát befolyásolhatja. Ez a szükséges kapacitás a kihasználás alacsony hatásfoka mellett nagy, míg nagy hatásfok mellett kisebb. A "kisebb" elméleti alsó korlátja azonban maga az emberi igény, ami egy ember átlagos igényétõl és az emberek számától függ, de sosem nulla. |
|
|
A "kapacitások" ebben az értelemben nagyon hasonlóak az elektronikában használt
kondenzátorok kapacitásához. A kondenzátorok - az elektromos áramkörben
betöltött szerepüktõl függõen - idõnként bizonyos mennyiségû energiát képesek az
áramkörbõl felvenni és tárolni ("feltöltõdni"), máskor pedig ezt az energiát az áramkörnek
leadni ("kisülni"). Ilyen, lassú feltöltõdés volt a kõolaj-, gáz- és kõszén-telepek képzõdése, és ilyen kisülés mostanában az olaj, a gáz és a kõszén elégetése.
A kapacitások vonatkozásában néha "biokapacitásokról" beszélnek. A "biokapacitás" fogalmat használja az ún. Ökológiai Lábnyom rendszer ("Ecological Footprint") is (Wackernagel, 1991; Rees, 1992; Global Footprint Network, 2012). Ha a Földet élõlényként tekintjük, akkor ebben a biológiai értelemben valóban beszélhetünk biokapacitásokról. Azonban a mindennapi szóhasználatok értelmében helyesebb arról beszélni, hogy az igénybevett kapacitások között vannak "bio"-kapacitások, vagyis élõ folyamatokhoz kötöttek, de abiotikusak is, amelyek környezetünk abiotikus elemeire vonatkoznak (pl. a kibányászható rézérc-készletek, vagy az óceánok CO2-felvételi képessége). Azonban a "kapacitás" lényege nem feltétlenül az, hogy valami "bio", hanem az, hogy egy elméletben meghatározható nagyságú, és itt a Földon véges mennyiségû valamirõl van szó, általános értelemben tehát a leghelyesebb "kapacitásokról" beszélni. A fenti "bio"-"nem-bio" elkülönítésnél fontosabb az is, hogy kapacitások egy része újratermelõdõ (ezen belül biotikus, de abiotikus módon "megújuló") kapacitások is, ill. újratermelhetõk, de vannak nem újratermelhetõ, nem megújítható kapacitások is. Minden újratermelés vagy újratermelõdés azonban egy másik, szintén kapacitásokkal, korlátokkal jellemezhetõ rendszerbõl származó anyagot és/vagy energiát igényel (vagy az oda való elhelyezési lehetõségüket feltételezi), tehát az újratermelõdés és az újratermelés is valójában véges, csak legfeljebb bizonyos körülmények között nagyobb, vagy hozzáféhetõségét terkintve másféle kapacitást jelent. |
|
| Minden rendszer több vagy sokféle tulajdonsággal rendelkezik, és a tudományos világkép szerint a tudomány módszereivel ezek mindegyikét lehet modellezni (legalábbis elvben). Kvantitatív jelenségek esetén ezek a modellek mindig kvantitatívak, vagyis mennyiségek mérhetõ vagy becsülhetõ nagyságát határozzák meg, és e mennyiségek között teremtenek kapcsolatokat. E mennyiségek a fenntarthatósági problémák esetén a környezeti kapacitások nagyságával, valamint az emberi kapacitás-használat mértékével függnek össze. A környezethatsználatnak nagyon sok fajtája lehet, a modellek e fajtáktól függhetnek, de bizonyos mértékig általánosíthatók, éppen az anyag- és energiamegmaradás törvényének általános érvényessége miatt. E törvény azt mondja ki, hogy egy zártnak tekinthetõ rendszeren belül az összes anyag, ill. energia mennyisége állandó. A fenntarthatóság szempontjából ilyen zárt rendszernek lehet tekinteni azt a rendszert, amely egy bizonyos idõszak alatt a környezet véges kapacitásai közül felhasznált kapacitások teljes mennyiségét magába foglalja, bárhol is legyenek fizikailag ezek a kapacitások. |
|
| A környezeti fenntarthatósági helyzetekben erõforrás-használatról, nyersanyagokról, energiaforrásokról stb., ill. szennyezõanyag-kibocsátásról, hulladékelhelyezésrõl, környezetszennyezésrõl stb. szoktunk beszélni. Az anyag- és energiamegmaradás törvénye szempontjából ugyanakkor mindegy, hogy az anyagok és energiák milyen irányban mozognak. Ezért a környezetbõl történõ anyag- és energia-felvételi folyamatok leírására szolgáló modelleket az anyagok és energia környezetben történõ elhelyezésére is használhatjuk, és fordítva. |
|
|
Az egyszerûbb modelleknél a bonyolult lefolyású folyamatokat egyszerûbbekkel helyettesítjük. Ilyen pl. az, amikor változó mértékû folyamatokat lineárisokkal helyettesítünk. Természetesen a konkrét folyamatoktól függõen ez az egyszerûsítés vezethet helytelen következtetésekre, de az is elképzelhetõ, hogy az egyszerûsítés hatása hosszabb idõszakot tekintve jelentéktelenné válik. Az egyszerûsítéseknek ugyanakkor sokszor az az elõnye, hogy egyszerûbb rendszereket könnyebb átlátni és megérteni, ennek következtében pedig könnyebben lehet elérni és fenntartani a fenntarthatóságot. Az alábbiakban leegyszerûsítve modellezzük az emberi környezeti használat néhány fõbb típusát a fentiek alapján. Az elsõ néhány példában - az egyszerûség kedvéért - feltételezzük, hogy az emberi használat az idõben változatlan. Ez a gyakorlatban természetesen nem így van, ám a cél elõször csak a koncepció szemléltetése. E példák után kerül sor rendszerek általánosabb modelljének bemutatása. Konkrét rendszerek fenntarthatóságának a vizsgálatához speciális modellek kifejlesztésére lehet szükség. |
|
|
Véges, és nem újratölthetõ készletekkel rendelkezett pl. a Curiosity nevû, a Marson 2012. augusztusában landolt szonda, amelynek leszállás közbeni
fékezéséhez csak meghatározott mennyiségû üzemanyag állhatott rendelkezésre, és a tartályt a Földrõl nem áltt módjában
senkinek sem feltölteni. A leszálláskor szükséges fékezésre korlátozott ideig
volt szükség, de ez alatt az idõ alatt fenn kellett tartani egy állandó
fékezõerõt, ami csak akkor és addig volt lehetséges, amikor és ameddig elegendõ
üzemanyag állt rendelkezésre a üzemanyag-tartályban. Ugyanígy, nem tudjuk újból feltölteni a Föld kõolaj, földgáz és szénkészletét sem (azok természetes "újratöltõdéséhez" pedig speciális feltételek, és a természetben sok millió évre lenne szükség). A Földnek az esetleges (atom-)energia-nyerésre felhasználható urán-készletei is végesek, és nem újratölthetõk. Az összes, általunk bányászott természeti erõforrás, pl. a réz-, nikkel-, kadmium-, ezüst-, arany stb. készlet is véges, és nem tudjuk Földön kívüli forrásokból újra feltölteni õket. Mindezen készletek kihasználata véges ideig fenntartható. "Végtelen" (anyag és energia-) készletekkel csak az univerzum rendelkezik. A kihasználás ideje természetesen függ annak sebességétõl. Ha feltételezzük, hogy egyenletes felhasználási sebességgel aknázunk ki egy
készletet, akkor a kiaknázás fenntarthatóságának ideje az alábbiak szerint
számítható: Idõ = Készlet / felhasználási sebesség; betûjelekkel:
Példa: ha egy fûtõolaj-tartály mérete:K = 1,000 liter; a fûtési szezon ideje alatt elfogyasztott fûtõolaj mennyisége: a tartály segítségével fûthetõ idõszak hossza: A konkrét példában nem a 5-ös szám az érdekes (lehetne bármilyen más szám is, a rendszertõl függõen), hanem az, hogy T mindig véges. Ha a felhasználás sebességét nem idõben, hanem más egységben, pl. km-ben mérjük, akkor is hasonló számításokat lehet elvégezni. Így pl. a benzinfogyasztású autók használatának esetében a fenntarthatóság véges volta minden autós számára nyilvánvalóvá válik, amikor kiürül az autó üzemanyag-tankja: ha az autó üzemanyag-tartálya 42 literes, és az autó 7 l-t fogyaszt 100 km-enként, akkor ez kb. 600 km után következik be. Ha a véges T értékbõl hátralévõ idõ már kicsi (vagy kevés benzin maradt a tankban), nemsokára bekövetkezik, hogy a készlet elfogy. A használatot azután csak akkor tudjuk tovább folytatni, ha újból fel tudjuk tölteni a készleteket: ha meg tudjuk tölteni az autónk tankját. Ez a példa nyilvánvaló minden autós számára, de - a jelek szerint - nem feltétlenül az az emberiség számára. Elvben megújuló, de túlhasznált rendszr volt a bálnaolaj-felhasználás a XIX. században. Az akkor megújulásra képes bálna-populáció által elõállított bálnaolajat elõször csak néhányan és kevés dologra használták; késõbb egyre többen próbálták élvezni hasznait. Ennek következtében fejlesztették a bálna-fogási technológiákat és egyre több hajó kezdett bálnákra vadászni, ám a korábban végtelennek tûnõ óceánok véges számú bálna eltartására voltak képesek, ráadásul a bálnák számát egyre csökkentette az egyre intenzívebb vadászat. Ennek következtében az ipari méretekben termelt bálnaolaj mennyisége elfogyott.
4. ábra. A bálnaolaj-termelés alakulása a XIX. században. (Forrás: Global Footprint Network, 2012.) |
|
|
Véges egy zárt helyiség levegõjének felvevõképessége (ebbõl adódnak pl. a házak fûtésének/kéményének elromlása miatt bekövetkezõ CO-mérgezések, vagy a borospincékben elõforduló, a CO2 feldúsulásából származó fulladásos balesetek). Véges, és nem könnyen "kiüríthetõ" felvevõkapacitással rendelkezik a Föld légköre a CO2 felvevõképessége tekintetében. Hasonlóan ehhez, ha a szárazföldet teljes egészében beerdõsítenénk, akkor egyre több szenet tudnának lekötni az erdõk, de a szárazföld teljes területén megköthetõ összes szén lenne a földi erdõségek szén-felvevõképesség felsõ korlátja; ezt a mennyiséget "kiüríteni", azaz máshova elhelyezni - hogy aztán újrainduljon az erdõk szénlekötése - nem lehet. Szintén véges felvevõ (tároló-) képességû a háztartási kuka, amelyet minden héten egyszer vagy többször kiürítve tudjuk csak a szemét-elnyelõ képességét helyreállítani. (Ha viszont nem jöt a szemeteskocsi, akkor baj van.) Véges a halak és madarak nehézfém-só felvétele is; bizonyos szint fölött az élõlények már belehalnak (az ember is) a magas nehézfém-só koncentrációba. Végül végesek az aluminium-gyártók vörösiszap-tárolói, valamint a radioaktív hulladék tárolási lehetõségek is. A fenti és más példák modellezéséhez, ismét feltételezve, hogy a tárolók "feltöltési sebessége" állandó, a maximális feltöltési idõt az alábbi képlettel lehet meghatározni: Idõ = Felvevõkapacitás / éves kapacitás-igény; a megfelelõ betûjelekkel:
Példa: egy szemétlerakóhely felvevõkapacitása FK = 100,000 tonna; az éves szemételhelyezési igény: KI = 2,500 tonna/év; a szemétlerakóhely használatának maximális ideje: T = 40 év (vagyis véges). |
|
|
Újratölthetõ rendszerekre példa az autók benzintankja. A tankba töltött
benzin hamar elfogy, de ha benzinkútnál újratöltjük a tankot, akkor maga a
benzin-felhasználás tovább folytatódhat. Újratöltõdõ rendszerekre példa a napelemekkel történõ energia-termelés, amelynek során (eltekintve most az idõjárástól) emberi idõléptékekben újból és újból kb. ugyanakkora napenergiát lehet befogni (azt, hogy ebbõl mekkora a ténylegesen hasznosítható energia mennyisége, más kérdés, amit az alkalmazott napelemek hatásfoka befolyásolja; ez a hatásfok változhat, de itt most a ténylegesen hasznosítható teljes energiamennyiség érdekes). Feltételezve, hogy a benzin (vagy napenergia) felhasználási sebessége állandó, és a benzintankot bizonyos számú alkalommal újra tudjuk tölteni - vagyis a benzinkészletünket meg tudjuk újítan -, a benzinfelhasználás ideje a következõképpen számítható: Idõ = Készlet a feltöltött benzintartályban / felhasználási sebesség * megújítások lehetséges száma; a megfelelõ betûjelekkel (ahol M = megújítás lehetséges száma)
Ha K = 50 liter, és H = 50 liter/hét, valamint M = 10,400, akkor T = 50/50 * 10,400 hét = 200 év. A 200 év elég hosszú idõ volna a jelenleg élõ generációk szemszögébõl, ám mivel már másfél évszázad már eltelt az olajkészletek kiaknázása óta, ezért a hátralévõ idõ már meglehetõsen végessé zsugorodott... Ezeknek a rendszereknek a használata bizonyos feltételek teljesítése esetén „végtelen” ideig fenntartható. Ehhez M-nek elég nagynak kell lennie, de ennél többrõl van szó. A feltételek jelentõségét könnyû megérteni, ha olyan példákra gondolunk, hogy egy növény elszáradhat az év közbeni szárazság következtében akkor is, ha egyébként éves "átlagban" a neki jutó vízmennyiség elegendõ volna. Ugyanígy, ha természeti katasztrófa vagy sztrájkok miatt néhány hétig lehetetlenné válik a benzinkutaknak benzinnel történõ feltöltése, akkor az autókat nem lehet használni e hetek alatt, és ez akkor is katasztrófákhoz vezethet egy-egy autós vagy utasai számára, ha egyébként éves átlagban a benzinkút megfelelõ benzinellátottsággal rendelkezett. |
|
|
A kiüríthetõ vagy kiürülõ tárolók tárolásra felhasználható összes kapacitása nemcsak
a tároló eredeti kapacitásától, hanem attól
is függ, hogy a tárolónkból idõközben el tudunk-e vinni anyagot
vagy energiát. Ez többféleképpen történhet; ismétlõdõen (mint ahogyan ismétlõdõ
módon feltöltjük az autó benzin-tankját) vagy folyamatosan, ahogyan pl. a
levegõbe került CO2 egy részét felveszi az óceán vize, és így újból
helyreáll a levegõ CO2 felvevõ-képessége.
Erre az utóbbi mechanizmusra példát adva, ha egy-egy idõszak alatt állandó a feltöltési sebesség, de állandó (és azonos, vagy más ütemû) a kiürülés (kiürítés) sebessége is, akkor a fenntarthatóság ideje a fentiek szerint számítható: Idõ = Felvevõkapacitás / feltöltési sebesség; a feltöltési sebesség azonban nem egyenlõ a kapacitás-használati igénnyel (a ténylegesen feltöltött anyagmennyiséggel), hanem annál a kiürülési sebesség mértékével kisebb; összefoglalva és betûjeleket használva: feltöltési sebesség = kapacitás-használati igény – kiürülési sebesség FS = HI – KS. Ez alapján:
Példa: Egy hulladék-lerakóhely teljes kapacitása: FK = 100,000 tonna; a hulladék lerakási igény: HI = 2,500 tonna/év; de mivel a lerakóhelyen lehetõség van KS = 1,500 tonna/év hulladék elégetésére, így FS = HI – KS = 2,500 – 1,500 = 1,000 tonna/év; ekkor T = 100,000 / 1,000 = 100 év. Ha KS = 2,500 tonna/év, akkor a számításkor a nevezõben 0-t kapunk, amibõl az idõre (matematikailag) végtelen adódik, tehát a rendszerünk valóban "hosszú ideig" fenntartható. Ebben az esetben azonban vegyük észre azt is, hogy a "kiürülés" az anyagnak csak a vizsgált rendszerünkbõl történõ eltávozását, de nem a teljes eltûnését jelenti; vagyis csak azt, hogy az adott anyag (más formában, ti. elégetve) valahova máshova kerül (amihez valamennyi, az égetéshez szükséges anyagot is felhasználtunk). Ott "máshol" aztán vagy felveszi az általunk is vizsgáltat is magába foglaló, nagyobb rendszer, mert az még nagyobb felvevõ képességû, vagy hasonló problémát okoz, mint ami a véges kapacitású felvevõ rendszereknél szokott jelentkezni. Az üvegház hatású gázok kibocsátása miatt ilyen problémává vált az, hogy a Föld légköre nem tudja már felvenni az égéstermékeinket. |
V. A környezeti fenntarthatóság fogalmát újra kell definiálni a kapacitás-használat mértékére alapozva
|
|
A fenntarthatóság mint társadalmi
koncepció definíciója az iparosodás fejlõdésével nyilvánvalóvá vált kényszerbõl
fejlõdött ki. E fejlõdés következtében ugyanis - fõleg a bányák környékén -
kezdtek elfogyni a fontos ipari alapanyagot, a fát adó erdõk. Ennek a helyzetnek
a megoldását segítette elõ Hans Carlowitz német bányafelügyelõ, aki szorgalmazta
az erdõk tartamos ("nachhaltend") kezelését. Ez a fajta kezelés azon az elven
alapul, hogy hosszabb távon nem lehet több fát kitermelni, mint amennyi megterem
(ezt az elv késõbb mint a fenntartható hozam - angolul: sustained yield - elve
terjedt el, és vált általánossá az erdõgazdálkodásban). Ezt az elvet már több
mint nyolc évtizedben alkalmazzák a halászatban is (Russell, 1931),
és késõbb ezt Daly (1990) általánosítva úgy fogalmazta meg,
hogy a megújítható erõforrások esetében a hozamoknak egyenlõknek kell lenniük a
megújulát (megújítás) ütemével. Jól tudjuk Carson "Néma tavasza" (Carson,
2002) óta, hogy az ökoszisztémáknak a kémiai anyagok (mint pl. a DDT)
felvételét meghatározó képessége korlátozott. Az "A növekedés határai" szerzõi
(Meadows et al. 1972) szintén erre az elvre, pontosabban: az
ennek alapjául szolgáló elvre: az anyag és energia megmaradásának elvére
építették modelljüket. Nem is építhették volna másra, hiszen ez az általunk
ismert világ egyik legalapvetõbb törvénye. Egészen mindennapi helyzetekben - mint pl. egy család étkeztetése vagy egy autó üzemeltetése - ezt az elvet nem tudatosan, mégis úgy alkalmazzuk, mintha az teljesen magától értetõdõ lenne: ahelyett, hogy arra építenénk, abban "reménykednénk", hogy az éléskamra vagy az üzemanyag-tank sosem fogy el, elmegyünk a boltba vagy a benzinkútba feltölteni a készleteket, ha azok kimerülõben vannak. Állatfajok egyedei vagy csoportjai mint pl. a méhek és hangyák, de a különbözõ szintû emberi közösségek is hasonlóan viselkednek: "tudják", hogy nyílt rendeszerek, és minden anyag- és energiaveszteséget a környezetükbõl kell pótolniuk, és minden hulladékukat a környezetükben kell elhelyezniük. Annak ellenére, hogy mindez mennyire közismert dolog, a "fenntarthatóság" leggyakrabban használt definíciói semmilyen módon nem hivatkoznak az anyag- és energiamegmaradás törvényére. A "fenntartható fejlõdés"-nek a Bruntland Bizottság jelentése óta közismert koncepciója (WCED, 1987) azt kívánja csak meg, hogy a jelenlegi generáció igényeit úgy elégítsük ki, hogy azzal korlátoznánk a jövõbeli generációk képességét arra, hogy saját igényeiket kielégítsék. Azonban e koncepció az említett igényeket explicite nem fogalmazza meg, pláne nem kvantitatíve, a környezeti korlátokhoz viszonyítva. Az IUCN, UNEP és a WWF (1991) definíciója hivatkozik ugyan "az élõlényeket ellátó ökoszisztémák ellátó képességének korlátaira", de csak az "ökoszisztémák" és nem minden (élõ és élettelen) környezeti erõforrás korlátaira utalva. Az Earth Charter Initiative (Earth Council, 2000) célja "olyan fenntartható globális társadalom" létrehozása volt, amely "a természet tisztelete, általános emberi jogok, gazdasági igazságosság és egy békekultúra" alapján állna. Marschall és Toffel (2005) szerint "a fenntarthatóságnak több, mint 100 definíciója létezett a 90-es évek közepére" (ráadásul ezek "értelmezése nem egyértelmû", Holling, 2000), és "egy ilyen definíciós káosz majdnem a fogalom értelmezhetetlenségéhez vezetett, és elvonta a figyelmet a folyamatos környezeti degradációról". Emellett a fenntarthatóság koncepcióját túl sok témára terjesztették ki az 1990-es évek óta. Így pl. Costanza és Patten (1995) nemcsak az emberiség földi fenntarthatóságára használta, hanem sok egyéb térbeli és idõbeli szituációra, ami nyilván csak növelte a fent említett káoszt. Porritt (2005) és mások úgy gondolták, hogy a fenntartható fejlõdés inkább egy társadalmi és gazdasági kérdés, aminek a célja az emberi jólét optimalizálása, ami ismételten akadályozta azt, hogy a fenntarthatóság koncepcióját természeti törvényekre alapozva lehessen továbbfejleszteni. Milne et al. (2006) a fenntarthatósággal kapcsolatban egy tevékenységre való felhívásról, egy folyamatban lévõ feladatról, egy politikai folyamatról, egy "utazásról" beszél. Tovább bonyolította a fogalom megértését azok a közgazdászok, akik "gyenge fenntarthatóságról" és "erõs fenntarthatóságról" beszélnek, arról vitatkozva, hogy a természeti kapacitásokat milyen mértékben lehet helyettesíteni emberi erõforrásokkal; alapjában véve azonban mindkét elképzelés gyakorlatilag nélkülözi a környezeti korlátozottság fogalmát, és elvonja arról a figyelmet. A fenntarthatóságot gyakran közvetetten definiálják ún. indikátorok használatával, amelyekkel egyben a fenntarthatóság különbözõ aspektusainak egyfajta mérését is megkísérlik. Ezeknek az indikátoroknak egy jó része nem kvantitatív, és nem is alapul természeti törvényeken. Így pl. az európai erdõk fenntarthatóságát mérni hivatott ún. kritérium- és indikátor rendszer (Forest Europe, UNECE and FAO, 2011 és MCPFE, UNECE, FAO, 2007) 35 kvantitatív és 17 kvalitatív indikátorból áll, de a kvantitatív indikátorok becslését és értékelését nem az anyag- és energiamegmaradás törvényére alapozzák. A 17 kvalitatív indikátor - csakúgy mint több más rendszerben - nem mérhetõ politikai célokhoz kötik. Ilyen kvalitatív indikátorokat más koncepciók, ill. gazdasági ágazatok esetén emberi jogokhoz, gazdasági igazságossághoz, a szegénység megszüntetésével és más, kevéssé megfogható üggyel hoznak összefüggésbe, mintha a fenntarthatóságnak mint egyébként erõforrások hasznosításához bármi köze is lenne. Az Ökológiai Lábnyommal (Rees, 1992, Wackernagel, 1991), amit széles körben alkalmaznak a környezethasználat indikátoraként országos és globális szinten egyaránt, azt próbálják mérni, hogy mennyi erõforrást igényelünk a természettõl ("lábnyom"), és mennyi kapacitás ("biokapacitás") áll rendelkezésre termékek elõállítására és a hulladékok elhelyezésére, és ezeket egymáshoz viszonyítva adódik ki a fenntarthatóság valamifajta mértéke. A kapacitások hibás modellezése miatt azonban (l. késõbb) ez az indikátor ilyen módon a fenntarthatóság hibás és nem teljes becslését adja. A "bolygószintû határok" koncepciója (Rockström et al. 2009) a fenntarthatósággal összefüggésben explicit módon kinyilvánítja, hogy ilyen globális határok léteznek és hogy ezeket nem lehet átlépni (vagyis hogy a globális környezet használata korlátos), hogy e határokat valahogyan azonosítani lehet, és hogy a környezethasználatban olyan politikákat és kormányzást lehet megvalósítani, hogy e globális határokon ne lépjünk túl. Arra is kísérletet tettek, hogy meghatározzák, hol is húzódnak e határok több környezeti jellemzõ esetében, azonban eddig még nem vezették le e határok becslésének általánosított modelljét. Mivel a (rendszer-)"határok" csak egy jellemzõje a dinamikus rendszereknek (mint amilyen a Föld), ezért az nyilván nem lehet elég e rendszerek megértéséhez; e rendszerek megértésének ennél általánosabb szintjére van szükség ahhoz, hogy megfelelõ fenntarthatósági definíciót vezethessünk le. Ezt tulajdonképpen el is fogadják a bolygószintû határok képviselõi annak hangsúlyozásával, hogy a megközelítésük nem szolgál teljes megoldásul a fenntartható fejlõdés megvalósításában, mivel a kritikus globális határok kijelölése csak egyik eleme annak, hogy a társadalom fenntarthatósági döntéseit meg tudja hozni. Egy általánosabb, de még mindig korlátozott megközelítést adnak olyan módszerek, amelyeket a különbözõ ipari folyamatokra alkalmaznak (pl. Neumann és Churchill, 2011). Ezeket a módszereket valóban közvetlenül az anyag- és energiamegmaradás elvére és más természeti törvényekre alapozzák, amelyek mind a tudomány és a technika ismeretanyagának közismert részeit képezik. Az utóbbi években megfigyelt további erõfeszítések olyan makro-ökológiai szemléletre alapoznak, amelyek a fenntarthatóság-tudomány három központi elemének kell számítson: 1) az emberi rendszerek és a környezet közötti anyag- és energiaáramokat a fizikai megmaradási törvények szabályozzák; 2) a nagyobb rendszerekké az õket alkotó kisebb rendszereket az ilyen áramok kötik össze; végül 3) a globális korlátok az alacsonyabb szinteken jelentkezõ áramokat korlátozzák (Burger et al. 2012). Bár nyilvánvalóan fontosak ezek az alapelvek, további kritériumok szükségesek a fenntarthatóság átfogó definiálásához. A fentiek szerint az eddigi erõfeszítések ellenére nem sikerült kifejleszteni egy olyan definíciót, ami a releváns természeti törvényeken alapulna, általánosan elfogadnák, és amit helyesen lehetne alkalmazni akár a fenntarthatóság mérésére, akár megfelelõ fenntarthatósági politikák kidolgozására. Ezt mindennél jobban mutatja az a tény, hogy a legutóbbi ENSZ-dokumentumok (mint pl. a 2012-es Rio+20 konferencián elfogadott dokumentum, a “The Future We Want”, 2012) ténylegesen elkerülik a fenntarthatóság definiálását. Ehelyett olyan mondatokat tartalmaznak, mint pl. "a globális fenntarthatóság testületének távlati célja az, hogy megszüntesse a szegénységet, csökkentse az egyenlõtlenséget, elõsegítse, hogy a növekedésbõl mindenki részesedjék, továbbá fenntarthatóvá tegye a termelést és a fogyasztást, miközben megfékezze a klímaváltozás és megakadályozza, hogy túllépjük a globális korlátokat" (UN, 2012). Más fenntarthatósági definíciók egyáltalán nem hivatkoznak a környezethasználat kvantitatív korlátozottságára, hanem megelégednek elbeszélõ jellegû meghatározásokkal, melyek olyan elemeket tartalmaznak, amelyeknek semmi közük nincs a környezeti fenntarthatóság limitáltságához. Ezek az elemek általában olyan szándékot vagy reményt fogalmaznak meg, amelyek szerint fenntarthatók (de nem meghatározva, milyen módon vagy mértékben) olyan kapacitások, amelyekkel emberi igényeinket szeretnénk kielégíteni (szinten meghatározatlan módon és mértékben) a jövõben (de hogy meddig, nem megjelölve). Ezek a szándékok vagy remények azonban magukban, ill. a megfogalmazások szerint nem kötõdnek természeti törvényekhez. Emellett, ill. gyakran éppen emiatt, abból a szempontból sem hasznosak, hogy nem lehet belõlük közvetlenül levezetni azt, hogy akkor mit is kellene csinálni a fenntarthatóság tényleges megvalósítása érdekében. |
|
| A fenntarthatóság mint környezeti probléma - az eddig bemutatott módon - kvantitatív jelenségekkel kapcsolatos. Ilyeneket pedig csak kvantitatív eszközökkel: számszerû összefüggésekkel, becslésekkel, mérésekkel, monitoringgal lehet megfelelõen kezelni. Sajnálatos módon a legtöbb eddigi "fenntarthatóság"-definíció elbeszélõ jellegû, ami azt jelenti, hogy - inkább politikai döntéshozókat, vagy a laikus közönséget megcélozva - túlságosan általános, és inkább a szándékok és vágyak világába tartozó koncepciókat fogalmazott meg. Ezek azonban nem alkalmasak a fenntarthatósági problémák lényegét megragadni; inkább arra lehetnek jók, hogy megvalósítsunk szükséges lépéseket az után, hogy már megfogalmaztuk, milyen lépésekre is van szükség. |
|
Az alábbiakban megkísérlem bemutatni, hogy hogyan lehet a kapacitások használatát a fenti egyszrûsített számítások általánosításával, továbbá néhány jelölési konvenció és feltételezés segítségével modellezni. Egy konkrét használat esetén a modell természetesen függ a környezetzethasználat módjától, de e használati módok visszavezethetõk
néhány mechanizmusra, melyek az alábbiak:
A kapacitás-használat és a kapacitás-változások egyidejûleg és folytonosan is történhetnek, de gyakorlatiasabb, ha a folyamatokat a használat típusának megfelelõen, célszerûen megválasztott egységekre: ún. fordulókra bontjuk. Egy forduló tarthat egy egységnyi ideig vagy addig, amíg egy-egy (az aktuális rendszernek megfelelõen definiált) egységnyi kapacitás elfogy. Egy forduló tarthat pl. addig, amíg kifogy a benzintank (függetlenül attól, hogy ehhez mennyi idõ kell), vagy egy évig. Fentiek alapján a kapacitás-használat mennyiségileg modellezhetõ. Ehhez az alábbi jelöléseket használjuk: - az f-dik fordulót minden alábbi mennyiség indexekén f-el jelöljük - f = 0 fordulóban (vagyis a használat modellezésének megkezdésekor) a kihasználható, korábbi természetes vagy mesterséges folyamatok eredményeként létrejött nem megújítható kapacitás nagysága: Knm - f = 0 fordulóban meglévõ, a minden használati fordulóban újra megújítható kapacitás: Km - Km-t m ≤ f alkalommal, mindig az eredeti Km nagysággal meg tudjuk újítani - f = 0 fordulóban, a kapacitás használata elõtt további ΔK0 kapacitás-bõvítést tudtunk végrehajtani - az f-dik fordulóban a kapacitáshasználat nagysága Hf (e mennyiség lehet állandó, de tekinthetjük változónak is; itt elõször változónak tekintjük) - minden f-dik fordulóban a kapacitásnak az a részét, amely minden fordulóban növekedhet, de csökkenhet is, a változást okozó folyamatoknak az eredõjével vesszük számításba; ez a ΔKf is változó nagyságú és változó elõjelû lehet, és ezért változónak tekintjük. Tegyük fel ezután, hogy arra vagyunk kíváncsiak, hogy a használat kezdetet után hány fordulóig: F-ig tartható fenn a környezet-használat? Az elsõ forduló kezdete, a kapacitás-használat elõtt összesen
kapacitással rendelkezünk. Egy kapacitás-használati forduló után a kapacitások teljes mennyisége K0 - H1 lesz, feltéve, hogy K0 ≥ H1, egyébként már az elsõ használatra sincs elegendõ kapacitásunk. Ha a kapacitás az elsõ használatra elegendõ volt, de azt nem tudjuk megújítani, és K1 már nem elég arra, hogy a második használat, azaz H2 kijöjjön belõle, akkor a használat eddig az elsõ lépésig volt teljes mértékben "fenntartható"; a második lépésben már csak részlegesen. Ha a kapacitás elsõ használata után, vagy azzal egyidejûleg a Km megújítható kapacitást teljes egészében meg tudjuk újítani, és/vagy további, a használattól közvetlenül nem függõ kapacitás-változás is történik, és ezeket a kapacitás-változásokat is a forduló részének tekintjük, akkor egy forduló (f = 1) után a kapacitások teljes mennyisége:
A 2., 3., általánosan: f-edik fordulóra számítható kapacitás az induló kapacitások, az adott fordulóig lezajlott összes kapacitás-növelés és kapacitás-csökkentés, valamint összes használat összege:
ahol SumΔKf = Σf ΔKf = a kapacitások fordulónkénti kiterjesztésének és csökkentésének f fordulóra vett összege, SumHF = Σf Hf = a fordulónkénti kapacitás-használatok összege, m = a megújítható kapacitások megújításának száma (feltéve, hogy Km -et mindig ugyanakkora értékkel újítjuk meg): m ≤ f. A kapacitások használata fenntartható addig az F-edik fordulóig, amelyre igaz, hogy
F értékét a (7)-as egyenletbõl, a tényleges hasznosítási és kapacitás-változások figyelembe vételével lehet kiszámítani. Ha a kapacitásokat teljesen kimerítjük F forduló alatt, akkor KF = 0 és
vagy, általánosítva, SumHF = SumKF ahol SumKF = az összes, az F forduló elõtt és alatt létrejött és megszûnt kapacitás. Arra az egyszerû esetre, amikor m = F – 1 (vagyis Km = 0 az F-edik fordulóban), amikor mind H és ΔK konstans minden fordulóban, és amikor már új kapacitásokat sem hozunk létre az utolsó fordulóban (tehát ΔKF = 0), a (9)-es egyenletbõl az adódik, hogy F * H = Knm + F * Km + F * ΔK, amibõl
Ez az egyenlet tartalmát tekintve megegyezik az (1)-(4) egyenletekkel, ill. azok általánosított formája. |
|
|
Fentiek alapján F, a fenntartható kapacitáshasználat idõszakának hossza függ a nem megújítható kapacitásoktól,
a megújítható kapacitásoktól, a megújítás számától, az egyéb kapacitás-változásoktól, valamint az erõforrás-használat
mértékétõl és idõbeli alakulásától. Az utóbbi kivételével az összefüggéseket a fenti képletek jól érzékeltetik. A használatok idõben, ill. általában: fordulónkénti lefutása azonban nem magától értetõdõ. Ezt legszemléletesebben ábrákkal lehet megmutatni, melyeken a fordulónkénti használatokat, ill. azok összegét a fordulók számának függvényében ábrázoljuk. Az alábbi elsõ ábra azt mutatja, hogy az erõforrás-használatnak milyen fõbb típusai lehetségesek, másképpen megfogalmazva: az ábrák utáni táblázatokban bemutatott példáinkban milyen kapacitás-használati trajektóriák lehetségesek. Megkülönböztethetünk egyenletes használatot (lila vonal); mindig növekvõ és mindig csökkenõ használatot (rendre piros és zöld vonalak), valamint idõben növekvõ/csökkenõ/növekvõ, ill. csökkenõ/növekvõ/csökkenõ mintázatokat (rendre kék, ill. sárga vonalak):
5. ábra. A kapacitáshasználat idõbeli alakulásának néhány fõbb típusa. Az állandóan növekvõ mértékû kapacitáshasználat az ábrán bemutatott példában oly mértékûre növekedett fordulónkénti használatot eredményezett, hogy az már nem is fért az ábrára. A kapacitás-használatokat összegezve, szintén a fordulók függvényében ábrázolva, az alábbi SumHf értékeket kapjuk:
6. ábra. A kapacitáshasználat halmozott mennyiségének idõbeli alakulása a fenti néhány fõbb típus esetében. Az állandóan növekvõ mértékû kapacitáshasználat az ábrán bemutatott példában oly mértékûre növekedett halmozott használatot eredményezett, hogy az már nem is mutatható meg az ábrán. A valóságban természetesen nem a fentiekhez hasonló, kisimított görbék mentén zajlanak a folyamatok; az egyes, itt bemutatott mintázatok csak példák, s a valóságban ezek tetszõleges kombinációi elõfordulhatnak. |
|
|
Ezt az alábbi táblázatok is szemléltetik. Ezekben különbözõ szcenáriók F értékeit számítottuk ki különbözõ
H és K szcenáriókra. Az eredmény azonban a kezdeti értékektõl és a növekedési/csökkenési sebességtõl is nagyon függ. A példákban 100 fordulóra számítottuk ki a használatok és a kapacitások mennyiségét, és azt nézzük, hogy
hány fordulóig fenntartható a használat. A táblázatokban a Hf és
ΔKf
alapján kiszámolt
F értékei szerepelnek. F=100 esetén a
használatot teljes mértékben fenntarthatónak tekintjük; az ennél kisebb számok azt mutatják, hogy hány fordulóig fenntartható a használat az adott kapacitás-változások esetén. A számításokat a fenti grafikonokon bemutatott
erõforrás-használati forgatókönyvek (trajektóriák) mentén végeztük el; ezek
színe megegyezik a fenti ábrákon használt színkódokkal.
Az elsõ példában a megújuló források megújításáról végig tudunk gondoskodni (m=100): 1. táblázat. A kapacitáshasználat fenntarthatóságának hossza, vagyis az F legnagyobb értéke adott kezdeti kapacitások (a táblázat bal felsõ cellája), különbözõ mértékû használat (a táblázat bal oldalán megadott módok) és különbözõ kapacitás-változások (a táblázat felsõ sorában megadott típusok) függvényében, mindvégig, de ugyanolyan mértékben megújított kapacitások mellett.
A második példában azonban feltételezzük, hogy 50 forduló után már nem tudjuk megújítani a megújítható forrásokat (n=50): 2. táblázat. A kapacitáshasználat fenntarthatóságának hossza, vagyis az F legnagyobb értéke adott kezdeti kapacitások (a táblázat bal felsõ cellája), különbözõ mértékû használat (a táblázat bal oldalán megadott módok) és különbözõ kapacitás-változások (a táblázat felsõ sorában megadott típusok) függvényében akkor, ha a megújítható kapacitásokat csak m=50 fordulón keresztül, de ugyanolyan mértékben tudjuk megújítani.
|
|
|
Ezek a forgatókönyvek is könnyen demonstrálhatók a megfelelõ számításokat tartalmazó táblázatokkal:
3. táblázat. A kapacitáshasználat fenntarthatóságának hossza, vagyis az F legnagyobb értéke adott kezdeti kapacitások (a táblázat bal felsõ cellája), különbözõ mértékû használat (a táblázat bal oldalán megadott módok) és különbözõ kapacitás-változások (a táblázat felsõ sorában megadott típusok) függvényében, mindvégig, de ugyanolyan mértékben megújított kapacitások mellett.
4. táblázat. A kapacitáshasználat fenntarthatóságának hossza, vagyis az F legnagyobb értéke adott kezdeti kapacitások (a táblázat bal felsõ cellája), különbözõ mértékû használat (a táblázat bal oldalán megadott módok) és különbözõ kapacitás-változások (a táblázat felsõ sorában megadott típusok) függvényében, mindvégig, de ugyanolyan mértékben megújított kapacitások mellett.
|
|
|
Ez a forgatókönyv is könnyen demonstrálható a megfelelõ táblázattal.
5. táblázat. A kapacitáshasználat fenntarthatóságának hossza, vagyis az F legnagyobb értéke adott kezdeti kapacitások (a táblázat bal felsõ cellája), különbözõ mértékû használat (a táblázat bal oldalán megadott módok) és különbözõ kapacitás-változások (a táblázat felsõ sorában megadott típusok) függvényében, mindvégig, de ugyanolyan mértékben megújított kapacitások mellett.
|
|
|
Ciklusokon itt azt értjük, hogy az elhasznált kapacitásokat a felhasználás
idején, közvetlenül vagy nem sokkal utána újból létrehozzuk, ill. azok maguktól
létrejönnek. Ilyen pl. az, amikor csak annyi energiát használunk fel, amennyi a
folyamatosan beérkezõ napenergiából fedezheti; amikor a kiürült benzintankot
kiürülés után azonnal (ill. még az elõtt) rögtön feltöltjük; vagy amikor az
elhasznált elemet vagy akkumulátort azok lemerülése után hamarosan újratöltjük.
Ezeknél közös az, hogy
Hf és Km közel vagy pontosan ugyanakkora. Ebben az esetben a többi kapacitás szerepe annyi, hogy arra az
idõszakra biztosítson elegendõ kapacitást, amikor még van használat, de a
kapacitásokat még nem sikerült újra létrehozni.
|
|
| Minden kapacitás keletkezése, ill. regenerációja - függetlenül annak típusától - anyagot és/vagy energiát igényel. Ahhoz, hogy a regeneráció sikeres legyen, értelemszerûen biztosítani kell e megkívánt anyag és energia mennyiségét, mégpedig abban az idõben (fordulóban), amikor arra szükség van. Elkésett kapacitás-pótlás esetén a használat a kapacitások elfogyása miatt leállhat. A regenerációt az is befolyásolhatja, hogy a használat a regeneráció mértékére, ill. a regenerációra való képességre SumH hogyan hat. A használat bizonyos mértéke kedvezõtlenül befolyásolhatja a használt rendszert. Így pl. túlzottan nagy áramfelvétel károsíthatja az elemet vagy akkumulátort; túlzottan intenzív, az erdõ felújulásával nem törõdõ fakitermelés pedig lehetelenné teszi, vagy lelassítja az erdõk regenerációját, és ezen keresztül a fanövekedés mértékét, aminek következtében késõbb kevesebb fát lehet majd kitermelni. |
|
| Fent több példát is mutattunk arra nézve, hogy a kapacitások használata nem lineáris. A gyakorlati életben ez az általános; az idõben (fordulónként) állandó kapacitás-használat viszonylag ritka. Ez megnehezíti a fenti összefüggések megértését és használatát is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy pl. emiatt hagyjuk figyelmen kívül a fenti összefüggéseket; sok szakterületen kell bonyolult jelenségekkel és rendszerekkel törõdni, s ez alól a fenntarthatóság biztosítása sem lehet kivétel. A körülöttünk lévõ világ összetett és bonyolult, és ahhoz, hogy környezetünkkel megfelelõen tudjunk gazdálkodni, szükséges ezzel az összetettséggel és bonyolultsággal számolni. Ehhez a kutatás és a környezeti technológia megfelelõ erõforrásokkal való ellátása szükséges. Ez azonban nem kidobott pénzt jelent, csak egy olyan beruházást, ami - megfelelõ felhasználás mellett - sokszorosan megtérül. |
VI. A környezeti fenntarthatóság függ a környezethasználat megkívánt hosszától is
|
|
Történelmünk hajnalán a legtöbb környezethasználat ilyen volt, és - elvben legalábbis - most is vannak ilyen környezethatszálatok. Jelenleg ilyennek tûnik pl. a földi vízkészletek
használata (nem az édesvízre, hanem az összes óceánban található vízre mint kémiai anyagra gondolva):
az óceánokban tárolt víztömegeknek egyelõre a töredék részét hasznosítjuk valamilyen formában.
A hasznosítás mértéke azonban egészen más léptékû lehet e vízkészleteknek más tulajdonságaira
nézve, pl. a CO2-felvevõ képességére, amelyet túlzottan nagy mértékben veszünk igénybe
olymódon, hogy az óceánok sok üvegház gáz kibocsátásunkat elnyeli
A történelem során nagyon sok mindenrõl azt hitték, hogy "végtelen" mennyiségben áll rendelkezésre. Ez sokáig így is volt, ám azzal párhuzamosan, hogy egyre több ember lesz a Földön, és egy-egy ember is egyre több erõforrást használ, egyre közelebb kerülünk a Föld eltartóképességéhez és a környezethasználat fenntarthatóságának hossza rövidül. |
|
| A víznél mint példánál maradva: az édesvíz-készletek sokkal végesebbek, mint a sós vízkészletel, és sokkal nagyobb az igényünk is az édesvizekre, mint az óceánok vizére. A Föld sok helyén már most sokkal kevesebb vízhez tud a lakosság vagy az ipar hozzáférni, mint amennyire szüksége volna. Nem megfelelõen figyelt és megtervezett környezethasználat esetén egy-egy ember vagy vállalat általában nem tudja, mennyi a még fenntartható környezethasználat mértéke, és csak a fogyasztásra, vagy annak növelésére figyel. Ez addig elegendõ is, amíg az ilyen fogyasztáshoz szükséges feltételezés, hogy ti. a kapacitások "végtelenek", igaz. A tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek azt feltételezik, hogy igen a kapacitások majd elfogynak, de nem az õ életükben. Ez, ahogyan sajnos sok példa igazolja, nem igaz. |
|
| Ezt a fenti egyenletek egyértelmûen jelzik. Természetesen minél nagyobb az F értéke, vagyis minél távolabbi jövõben fogynak el a kapacitások, annál kevésbé érzékelhetõ általában a folyamatok fenntarthatatlansága. De a fenntarthatatlanság sokszor akkor sem látható be, ha a kapacitások kimerülése a közeli jövõben bekövetkezhet. Ezt nagyon jól mutatták az elmúlt évek különbözõ pénzügyi válságai az egyéneket és bankok sokaságát súlytó amerikai hitelválságtól kezdve az egyes országok kormányzati költségvetésén keresztül sok ún. devizahiteles hitel-visszafizetési nehézségekig. Az ilyen bonyolult rendszereket nem lehet átlátni, ill. az emberek nem is törekednek ezek átlátására, ezért van szükség megfelelõ, mérnöki jellegû számításokra. |
|
| A múltra nézve több esetben bebizonyosodott, hogy az F fordulószám nem volt elegendõ. Ezt utólag is jó tudni, és hasznos dolog okulni a korábbi hibákból. De - ahogyan Széchenyi mondta - "a múlt elesett a hatalmunkból", és a múltbéli eseteket csak arra használhatjuk fel, hogy tanuljunk belõlük, ami önmagában nem elegendõ ahhoz, hogy az esetleges jövõbeli katasztrófákat elkerüljük. Ehhez a környezethasználatunkat - annak minden lényeges formáját - a jövõre nézve komoly elemzésnek kellene alávetnünk, és a környezethasználatunkat szabályoznunk kellene. Ennek jó példája a fatermesztés, ahol a jövõbeli fakitermelés mértékét az ún. hozamszabályozas segítségével szabályozni lehet. |
|
| Egy rendszer mûködését gyakran csak akkor áll módunkban megérteni, még inkább pedig kontrollálni, ha vele kapcsolatban, legalább a legfontosabb állapot- és folyamatjellemzõkre nézve méréseket, becsléseket, megfigyeléseket végzünk. Ugyancsak szükség van arra is, hogy a modellek és a megfigyelések alapján számításokat végezzünk. Így tudjuk csak meghatározni azt is, hogy milyen hosszú ideig lehetnek elegek a kapacitások. Különösen a jövõre nézve nehéz szakértõi becsléseket végezni. De pusztán szakértõi becslésekre nem érdemes alapozni olyan esetekben, amikor az ember számára lényeges környezeti szolgáltatásokról van szó. A nagyon nagy környezeti kozkázatok minimalizálása megkívánja, hogy idõt és energiát fordítsunk a megfelelõ számítások, becslések elvégzésére. |
|
| A fentiekben a környezethasználatok általánosításával mutattunk példákat arra, hogy hogyan lehet a szükséges számításokat elvégezni. A számítások tényleges módja a vizsgált környezethasználati rendszerek sajátosságai miatt az általánosított megközelítéstõl eltérhetnek. A számításokat elvégezve megkaphatjuk F értékét a feltételezett környezethasználat idõbeli lefutásának függvényében. Ha ez elegendõen nagy, akkor megvalósíthatjuk a környezethasználatot; ha nem, akkor azt csökkenteni kell. |
|
| A környezethasználat szabályozásának másik módszere az lehet, hogy F elõre meghatározott értékébõl visszakövetkeztetve vezetjük le a még fenntartható maximális környezethasználat mértékét. Ha a kapott F érték megfelelõ, akkor a környezethasználat biztonságos, de ha nem megfelelõ - túl kicsi -, akkor a rendszer ismeretében, vagy numerikus közelítéssel változtathatjuk a környezethasználat mértékét egészen addig, amíg F értéke eléri a kívánt értéket, vagy annál többet. |
|
| Nincs olyan természeti törvény, amely F értékét elõre meghatározná. Természetesen F értéke lehet nagy - akár végtelen is -, és az jó, de minél inkább a nem megújítható kapacitásokra épül a környezethasználat, ill. minél nagyobb a használat mértéke, annál inkább véges értéket vesz fel F. Bár F értékét a használat mértéke megszabja, és ezért látszólag az a döntõ tényezõ, maga a használat sok dologtól függ, és ezek egy részét a saját döntéseink alapján tudjuk befolyásolni. Így pl. korlátozni tudjuk - legalábbis elvben - a nem életfeltételek biztosítását szolgáló használatokat. Az ilyen korlátozásra egyes körülmények kényszeríthetnek is minket; pl. sok helyen nem tudnak az emberek kádban vagy zuhany alatt fürdeni, mert nincs elég vizük; sok más esetben a mi döntésünktõl függ, hogy mekkora a használat mértéke. Ehhez hasonló módon bizonyos mértékû döntési szabadságunk lehet abban, hogy milyen hosszú ideig tartjuk kívánatosnak a környezethasználat mértékét. Így pl. feltételezhetjük, hogy - mondjuk - 2050-re jelentõs mértékben meg tudjuk újítani, szén-semlegessé tudjuk tenni az energia-ellátó rendszerünket, és így (nem azonnal, hanem folyamatos csökkentéssel) meg tudjuk szünteni az üvegházgáz-kibocsátásunkat, s ennek alapjául olyan technológiai fejlesztéseket finanszírozunk, amelyekkel ezt el lehet érni. Ilyen esetekben a feltételezett vagy megkívánt idõszak hosszával lehet egyenlõ F értéke. Dönthetünk azonban úgy is, hogy nem 2050-ig, hanem 2100-ig akarjuk megvalósítani a technológiai váltást; ebben az esetben F értéke nagyobb lesz, de ez a verzió természetesen csak csökkentett környezethasználat mellett valósítható meg. |
|
| A fenti példa azt is mutatja, hogy nem elég F vagy a környezethasználatok értékét az egyenletek matematikai tényezõjének tekinteni. Ezeket az értékeket az emberi élet más elemei is meghatározhatják; így pl. a populáció nagyságának változása; a technológiai fejlesztések lehetséges, ill. tervezett mértéke; az egy fõre vetített igények erkölcsi avulás vagy más miatti változása; a politikai döntéshozatali mechanizmusok hatékonysága stb. Ez azt is jelenti, hogy ahhoz, hogy megfelelõ környezetgazdálkodási szabályozást tudjunk végrehajtani, rendelkeznünk kell a társadalmi élet más elemeire vonatkozó átlátással, jövõképpel és predikciós képességgel. Bár a környezetgazdálkodásra ennek komoly kihatása van, ezen tényezõk vizsgálatát nem tekintjük közvetlenül a környezethasználati fenntarthatósági elmélet közvetlen feladatának. Az viszont fontos, hogy az F mérlegelésének szükségessége mint koncepció a fenntarthatóság definíciójának része legyen. |
|
| A fenti példa azt is mutatja, hogy nem elég F vagy a környezethasználatok értékét az egyenletek matematikai tényezõjének tekinteni. Ezeket az értékeket az emberi élet más elemei is meghatározhatják; így pl. a populáció nagyságának változása; a technológiai fejlesztések lehetséges, ill. tervezett mértéke; az egy fõre vetített igények erkölcsi avulás vagy más miatti változása; a politikai döntéshozatali mechanizmusok hatékonysága stb. Ez azt is jelenti, hogy ahhoz, hogy megfelelõ környezetgazdálkodási szabályozást tudjunk végrehajtani, rendelkeznünk kell a társadalmi élet más elemeire vonatkozó átlátással, jövõképpel és predikciós képességgel. Bár a környezetgazdálkodásra ennek komoly kihatása van, ezen tényezõk vizsgálatát nem tekintjük közvetlenül a környezethasználati fenntarthatósági elmélet közvetlen feladatának. Az viszont fontos, hogy az F mérlegelésének szükségessége mint koncepció a fenntarthatóság definíciójának része legyen. |
VII. A környezeti fenntarthatóság operatív definíciója
|
| A fentiekben megmutattuk, hogy a sokféle fenntarthatóság közül kitüntetettek a környezettel kapcsolatosak, és hogy ezekre nézve néhány egyszerû, általánosítható mennyiséggel modellezhetõ a kapacitások idõbeli változása. E modell természeti törvényekre (pl. az anyag és energia megmaradásának elve), valamint egyéb tézisekre és hipotézisekre épül. A mennyiségek általánosíthatósága következtében, és a modell megfelelõ kiterjesztésével juthatunk el egy olyan elmélethez, amivel átfogó módon kezelhetjük azt a kérdést, hogy a környezetünket fenntartható módon kezeljük-e vagy nem, ill. hogy milyen lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy egy nem fenntartható használatot fenntarthatóvá tegyünk. Ez az elmélet az értekezés téziseit és hipotéziseit egy koherens rendszerbe foglalja. Azért is készült az értekezés olyan formában, hogy e tézieket és hipotéziseket külön kiemelve jól átláthatóak legyenek az elmélet feltételei, állításai és következményei is. |
|
|
A definíció két részbõl áll: az egyenlet bal oldalán elvégzendõ számításból, ami a kapacitás-használat modellezésének eredménye (ebben az általánosított formában tartalmaz minden kapacitásra és a használatra is biztonsági tényezõt); és egy mérlegelésbõl, ami lehetõséget ad a kapott eredmény emberi szempontok figyelembe vételével és értékelésével történõ elemzésére, a következtetések levonására. Ebben az értelemben ez a definíció hangsúlyt fektet mind a természet objektív törvényeire, mind pedig az emberi világ szubjektív kívánalmaira; ezeket egy szintre hozza, sem az egyiket, sem a másikat nem tekinti kizárólagosnak vagy elsõrendûnek, de mind a kettõt elegendõen fontosnak ahhoz, hogy egyiket sem nélkülözhessük.; a jobboldal pedig megengedi azt, hogy e limitáltság adta keretek között szabadon, emberi értékeink szerinti döntéseket hozzunk. A definíciót a környezeti kapacitás-használatra általánosan lehet alkalmazni, de sok más olyan fenntarthatósági esetben is lehet alkalmazni, ahol az anyag- és energiamegmaradás törvénye közvetlenül megnyilvánul (pl. pénzügyek, raktárkészletek stb.). |
|
|
Az egyenlet bal oldala az emberi akarattól független, objektív folyamatokat és összefüggéseket ír le. Az összefüggések alapja az anyag és energia megmaradásának törvénye; azt fejezi ki, hogy csak addig nyújtózhatunk, amíg a takarónk ér. A "takaró hossza" adott használat mellett nem emberi vágyak, hanem környezetünk adottságainak függvénye; a bal oldalon található hányados egyértelmûen megszabja, hogy ha hosszabb takarót akarunk, csökkentenünk kell a használatot (viszont ha a használat kicsi, vagy újból és újból gondoskodunk a kapacitások megújításáról. Megjegyezzük azt is, hogy a bal oldali számítások elvégzésének kényszere azt is jelenti, hogy ilyen számítások elvégzése nélkül, pusztán a következõ lépésben tárgyalt, szubjektív mérlegeléssel nem lehet a fenntarthatóságot megítélni. A számítások kényszere természetesen azt is jelenti, hogy mind a kapacitások nagyságáról, mind a használat mértékérõl megfelelõ becslésekkel kell rendelkeznünk. Minél inkább közel van a használat mértéke a kapacitásokéhoz, annál fontosabb, hogy ilyen becslésekkel rendelkezzünk, és a megfelelõ számításokat elvégezzük. |
|
|
A bal oldali számítások egy kényszert, limitáltságot testesítenek meg. Ha a kiszámított hányados nagy (pl. évszázadok vagy még hosszabb idõszakot, vagy általánosan: nagyon sok fordulót kapunk eredményül), nem kell a használatot korlátoznunk (legalábbis egy ideig). Ha ennél rövidebb idõrõl, vagy kevesebb fordulószámról van szó, mérlegelnünk kell, hogy hogyan kezeljük a kapott szám "véglegességét". Ez a mérlegelés sok elemet tartalmazhat, pl. mely generációkra mennyi kapacitás-használati jogot engedünk meg és mekkora kapacitás-teremtési feladatot írunk elõ; rövidebb idõtartamnál azt, hogy a most élõ generációk mikor mennyi terhet viseljenek el és mennyi hasznuk legyen a kapacitáshasználatból stb. Ez a mérlegelés nyilvánvalóan nem természeti törvényektõl, hanem prioritásoktól, erkölcsi mérlegeléstõl, vallási felfogástól, értékítéletektõl stb. függ, és hasonlít pl. ahhoz, hogy a nyugdíjunkra mennyi pénzt tegyünk félre (ezt a pénzt nyilván nem költhetjük el addig, amíg nem leszünk nyugdíjas korúak, ill. amíg aktívan dolgozunk), és mennyi legyen majd a nyugdíjunk. Ilyen kérdésekre a különbözõ társadalmakban természetesen különbözõ válaszok születnek, és nincs természeti törvény arra nézve, hogy milyen az "optimális" válasz. Ha volna is ilyen válasz, annak megtalálásához egyelõre nincsenek megfelelõ módszereink; legjobb esetben is csak egyfajta iterációval próbálhatjuk meg meghatározni. |
|
|
A definíció bal oldali része csak a kapacitások és a használat mértékének ismeretét követeli meg. A fenntarthatóság maximális hosszát tehát adott használat mellett csak e tényezõk határozzák meg; e tekintetben lényegtelen, hogy kinek milyen az erkölcsi felfogása, politikai vagy vallási világnézete, mekkora a banki alapkamat, mely párt van hatalmon stb. A kapacitások és használat általános formában történõ kezelése ugyanakkor azt is jelenti, hogy a környezeti kapacitások a "közjó" kategóriájába tartoznak, vagyis az összes kapacitás számít (függetlenül attól, hogy mely országokban, mely szektorokban használják fel a kapacitásokat): a kapacitáshasználat országokon és szektorokon átnyúló, integrált jelenség, melynél a fenntarthatóság szempontjából nincs értelme pl. egyes szektorokat vagy országokat összehasonlítani, mint ahogyan azt egyes indikátorok teszik. Az egyenlet jobb oldali része viszont számos, a mérlegeléssel kapcsolatos tényezõ fontosságát hangsúlyozza. Az emberi döntések nagyon sok tényezõtõl függhetnek, és a történelem során sokféle döntési mechanizmus alakult ki, melyeket mind lehet alkalmazni. E mérlegelés szubjektivitása magyarázza meg, hogy a fenntarthatóság elérése egyáltalán nem garantált, s hogy számos tényezõ akadályozhatja meg, hogy sikerüljön elérni a fenntarthatóságot (ha nem sikerül kompromisszumra jutni), de a szubjektivitás nem is zárja ki a fenntarthatóságot: ez lehetõvé teheti, hogy ökonómiai, politikai, pénzügyi, tudományos-technológiai vagy más módszerekkel élve, a szabadság biztosításával, demokratikus, inkluzív és más, a társadalom kreativitását maximáló mechanizmusokkal elérhessük a használatot minimalizáló igényszintek elérését és a használatot maximalizáló kapacitás-bõvítéseket hajthassunk végre. |
|
|
| Ez a tézis a korábbiakból egyenesen következik, és azok egyfajta összefoglalója. A fenti lépések tényleges alkalmazása természetesen a környezeti rendszer tulajdonságaitól függ, és a folyamatot mindig e tulajdonságokhoz kell igazítani. |
|
| A fenntarthatóság becslésének fenti módja általánosítás, és csak a használatok (és kapacitások) mennyiségére nézve igényelnek, ill. adnak információt. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a modell nem ad semmilyen támpontot arra nézve, hogy azon kívül, hogy megkívánjuk, hogy a fenntartható idõszak teljes hossza alatt, és ezen túlmenõen minden évben (fordulóban) több vagy ugyanakkora kapacitásunk legyen, mint az igényelt használat, nem tudjuk meghatározni (de nem is érdekes), hogy a használat idõbeli lefutása milyen legyen. Ez az idõbeli lefutás gyakran a valódi környezeti rendszertõl, annak belsõ összefüggéseitõl, a kapacitásokon kívüli egyéb tulajdonságaitól, ill. a környezethasználat számunkra jelentkezõ fontosságától függhet. |
|
|
A fenntarthatóság definíciójából adódó limitációkhoz képest további tényezõk is korlátozhatják a használatot. A sokféle, a definícióban általánosított fenntarthatósági helyzet a fizikai rendszert illetõen jelentõsen eltérõ lehet, melyek mindegyikében másféle környezetterhelés lehetséges, vagyis a rendszer tulajdonságai többé vagy kevésbé korlátozhatják szabadságunkat a használat idõbeli elosztásában. Így pl. egy autóhasználat esetében (mindennapi viszonyok között) teljesen mindegy, hogy egy hosszú út után hosszú ideig nem használjuk az autót, vagy fordítva; ugyanakkor pl. a Föld légkörének terhelése szempontjából valószínûleg nem mindegy, hogy ugyanakkora CO2-mennyiséget egyenletesen, vagy úgy juttatjuk a levegõbe, hogy elõször sokat (mint pl. most), késõbb pedig (a tervek szerint) egyre csökkenõ mértékben, az évszázad végén a jelenleginél sokkal kevesebbet: a két kibocsátási szcenáriónak feltehetõen jelentõsen eltérõ hatása lehet a légkör hõmérsékletének növekedésére. Ezt figyelembe kell venni akkor, amikor egy jelenleg túlhasználattal kezelt rendszernek a fenntarthatóvá tételét szeretnénk elérni. Nagy rezilienciájú rendszereknél viszonylag gyors - vagyis a fenntarthatósághoz még hátralévõ idõ vége felé elvégzett - korrekció is eredményre vezethet; kis rezilienciájú rendszereknél viszont (valószínûleg ilyen pl. a Föld klimatikus rendszere) sokkal elõbb el kell kezdeni a korrekciót. |
|
|
A környezeti kapacitások használata sok esetben túlment a még fenntartható mértéknél, sok esetben azonban ettõl még messze vagyunk. Ezért sok esetben egyelõre nem az a kérdés, hogy feltétlenül már most változtatnunk kell a környezethasználaton, különben katasztrófa állhat elõ, hanem az, hogy mennyi ideig beszélhetünk még fenntarthatóságról, vagyis mennyi idõnk van még addig, amíg mindenképpen fenntartható pályára kell állítanunk a környezethasználatot. Ehhez a definícióból adódóan nem mérlegelésre, hanem tényleges számítások elvégzésére van szükség. Ez a számítás a definíció egyenletének bal oldalán elõírt számítások elvégzését jelenti. |
|
|
A fenntarthatóságnak a környezeti kapacitásokhoz való kötésével elhárul annak a szükségessége, hogy különbözõ definíciókat alkalmazzunk, és különbözõ féle fenntarthatóságokról beszéljünk. Így pl. szükségtelenné válik, hogy a közgazdászok által gyakran emlegetett "gyenge" vagy "erõs" fenntarthatóságról beszéljünk. Valójában csak egyféle fenntarthatóság van, csakúgy, mint (elvben) egyféle igazságszolgáltatás: valaki vagy betartja az alapszabályokat ("jogkövetõ magatartást tanúsít"), és akkor nem lesz gondja a bíróságokkal, vagy nem. A fenntarthatóság definíciójában megjelölt limitáltsághoz vagy alkalmazkodunk, és akkor a környezethasználat fenntartható lesz, vagy nem, ebben az esetben viszont számolnunk kell a használat fenntarthatatlanságának következményeivel. Míg azonban a jog esetében maguknak az alapelveknek az esetében is gyakran van lehetõség "mérlegelésre", addig a környezethasználatoknál errõl nem lehet szó: az anyag- és energia-megmaradás törvényét egyikünk sem, a leggazdagabb vállalatok, országok, sõt, az emberiség sem kérdõjelezheti meg. Fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy mind a kapacitások, mind a használatok esetében a "környezet" szempontjából teljesen mindegy, hogy ki (pl. melyik ország) használja a kapacitásokat. Ez megfelel a természeti törvényeknek; az anyag- és energia megmaradásának törvénye az összes anyagra és energiára vonatkozik. Sajnálatosan ez teszi lehetõvé azt, hogy egyes országok, szektorok, embercsoportok stb. átterhelhessenek környezetszennyezést vagy túlzott környezethasználatot másokra; ill. hogy az egész emberiség együttesen tehesse tönkre a földi környezetét. Ennek a problémának a közvetlen megoldásáre a fenntarthatóság itt javasolt definíciója nem kínál megoldást, de legalább felhívja a figyelmet az átterhelésnek erre a lehetõségére; az ennek megakadályozására tett erõfeszítéseknek szintén a fenntarthatóság egyik kiemelt szempontja kell legyen. |
VIII. A fenntartható és nem fenntarható rendszereknek, valamint ezek modellezhetõségének jó példája a fatermesztés
|
|
Ahogyan azt fent már említettük, a tartamosság mint
koncepció régi dolog az erdõgazdálkodásban. Elsõ nyoma Hans Carlowitz könyvében
bukkan fel.
7. ábra. Hans Carlowitz "Sylvicultura oeconomica, oder haußwirthliche Nachricht und Naturmäßige Anweisung zur wilden Baum-Zucht" c. könyvének (1713) címlapja A szemlélet Magyarországon is hamar eltejedt. Az alábbi, az elsõ megjelenésnél jóval régebbi, de még így is majdnem 120 évvel ezelõtti megfogalmazás (Barger Guido, uradalmi erdõrendezõcikke) jól összefoglalja, mit is értettek tartamosságon már régóta az erdõgazdálkodásban: "... kétségbevonhatatlan tény, hogy a tartamosság oly erdõgazdálkodást tételez föl, mely szerént a használatok és növedék közti egyensuly mindenkor kell hogy fönnáljon, s kizár az erdõ termõképességének lejjebb szállítására irányuló minden cselekményt". Ezt az értekezés szellemében úgy lehet megfogalmazni, hogy a használatnak (H) maximum egyenlõnek, de inkább kisebbnek kell lennie, mint a fanövekedés mértékének, a növedéknek (I), ami a a fatermesztés esetében minõsíthetõ úgy, mint egy megújítható környezeti kapacitás (Km): H≤Km. Szükséges azonban megjegyezni, hogy ezt az egyenlõtlenséget régen is, és ma is kizárólag a faanyag térfogatával, biomasszájával, esetleg széntartalmával összefüggésben szokták felírni, és az egyenlõtlenség csak azért mûködik, mert semmi nem akadályozza, hogy az erdõbõl a fakitermeléssel elvitt faanyag szén-, oxigén- és hidrogén-tartalmát az ezekkel egyenlõ nagyságú, a levegõben és a talajban történõ anyagáramlások teljes mértékben pótolják. A faanyagban kisebb mennyiségben megtalálható nitrogén, foszfor, kálium, és az ezeknél is sokkal kisebb mennyiségben szükséges több tíz féle nyomelemre azonban ez már nem feltétlenül igaz. Minél intenzívebb a fakitermelés, annál kevésbé állhat fenn a fenti egyenlõtlenség ezekre az elemekre. Ennek jó példái az ún. energetikai célú ültetvények, melyek hasonló természetû kultúrák, mint a mezõgazdasági egynyári kultúrák, s melyeknél ezeknek az elemeknek folyamatos, (mû)trágya kijuttatásával történõ visszapótlására van szükség ahhoz, hogy a fák a növekedésükhez elenegedhetetlen anyagokhoz hozzájussanak, bármilyen kis mennyiségû anyagról legyen is szó. |
|
|
A tartamosság biztosítására elterjedt erdészeti módszereket hozamszabályozásnak hívjuk. Ezt régen "szakozásnak" mondták. Ennek fõbb típusait - mint ahogyan azt az alábbi ábra is bizonyítja - a hazai erdészeti szaksajtó már közel 140 éve ismertette.
8. ábra. Magyarország egyik legrégebbi szakmai folyóirata, az Erdészeti Lapok 1874. számának címlapja és a hozamszabályozással (akkori nevén "szakozással") foglalkozó cikkének elsõ oldala.
|
|
|
Addig, amíg kis mértékûek voltak az emberi hatások, nem volt szükség tudatos gazdálkodásra. Az állatvilág, ill. a mikroorganizmusok hatásának mértéke is többnyire olyan, hogy ritkán okozza fajok kipusztulását. A természetben rendszeresen elõfordulnak helyi túlhasználatok (pl. gradációk, sáskajárások idején), azok azonban nem terjednek ki a faj teljes elterjedési területére, és így van lehetõség a populáció regenerálódására. Más esetekben (pl. egy pocsolyában található tápanyagok elfogyása esetén) az érintett fajok (pl. gombák, baktériumok) képesek a használat miatt drasztikusan megváltozott körülmények kezelésére. Az ember esetében a környezeti károkozás története evolúciós értelemben nagyon rövid, és ezért még nem alakulhatott ki olyan mechanizmus, ami automatikusan segíti az emberiség túlélését. Ugyanakkor az emberi tevékenység jóval nagyobb léptékû hatásokkal jár, mint az állatok esetében, és jóval nagyobb területre terjed ki. Ha az emberi populáció mérete és igényei
folyamatosan nõnek, elõbb-utóbb túlhasználat alakulhat ki, és ezt csak tudatos
irányítással: hozamszabályozással, ill. ehhez hasonló mechanizmusokkal lehet
elkerülni.
9. ábra. Példa egy rendszerben, de túlzott mértékben végzett erdõhasználatra. |
|
|
A hozamszabályozás módszerei
hosszú idõ alatt alakultak ki. A szakozások
legegyszerûbb, de nem közvetlenül a faanyaggal, hanem az erdõterülettel operáló
változata az ún. térszakozás volt, amikoris
egy adott erdõterületnek (A) minden évben annyiad egységérõl (a) engedik elvégezni a véghasználatot, ahány éves ún. vágáskorral (VK) kezelik az adott erdõt: a = A / VK.
(Ilyen egységek láthatók a Mária Terézia 1769-es ún. erdõrendtartásából származó, alábbi
ábrán is.)
Így körbejárva a területen minden évben annak más, de ugyanakkora részén végeznek fakitermelést, és mire ismét ugyanahhoz a területhez
érnek vissza, a felújuló erdõ ismét vágásérett lesz. Ez azonban csak akkor vezethetne idõben állandó hozamhoz,
ha minden termõhelyen (vagyis mindenféle talaj- és klimatikus viszonyok mellett)
minden fafaj ugyanannyi faanyagot termelne. Mivel ez nincs így,
ezért a hozamok állandósítása érdekében bevezették a tömegszakozást, amelynek során faállományok más jellemzõi:
a fakészlet (V), ill. a növedék (I) váltak a kitermelhetõ famennyiség meghatározásának tényleges mértékévé. Az elõbbi esetben közvetlenül a kitermelendõ famennyiséget (v) a fentihez hasonló módon, de a fakészletbõl meghatározni: v = V / VK; a növedék alkalmazásával pedig valódi, rugalmas hozamszabályozás vált megvalósíthatóvá, amelynek lényege, hogy a kitermelhetõ faanyag-mennyiség hosszabb idõszak alatt nem lehet több, mint a növedék és az óhatatlanul elhaló faanyag mennyiségének ("mortalitás", M) a különbsége: v ≤ I - M. Ez utóbbi esetben I - M-t valódi környezeti kapacitásként kezeljük. Ennek folyományaként késõbb a faanyag keletkezési folyamatok valódi megérésére helyezõdött
a hangsúly. A tömegszakozás, ill. a hozamszabályozás megvalósítására azonban csak akkor nyílt lehetõsége az erdõgazdálkodóknak, amikor valahogyan már mérni tudták a faanyag keletkezésének mértékét (vagyis a megújítható kapacitást) és a fakitermelés mértékét (ami valójában egyenlõ a környezethasználattal).
10. ábra. Kép Mária Terézia 1769-es erdõrendtartásából, melyen különbözõ fafajú és korú egységekre osztott erdõterület látható. Érdemes azt is megemlíteni, hogy a tartamosságot Mária Terézia rendelete nemcsak a fakitermelés szabályozásával, hanem új erdõfoltok ("kapacitások") létesítésével is elõsegítette: „Minthogy pedig már tapasztaljuk, hogy Esztendõrõl-Esztendõre az erdõk fogynak, és a fáknak szüksége öregbedik a’ mi kegyelmes kemény parantsolatunk az, hogy minden háznak lakosa, mind addig miglen a’ ház, udvar, kert, pajta és rétek körül, üres és a’ faültetésre alkalmatos hely találkozik, minden esztendõben fákat, és ugyan a’ vizes helyekre, nyír, füz és éger fákat, az agyagos és száraz földben pedig szil-fákat, legalább 20-at plántálni tartozik.”
11. ábra. Mária Terézia magyarul 1770-ben megjelent erdõrendtartásának nyitólapja, mely rendelkezett "A’ fáknak, és az erdõknek nevelésérõl, és megtartásáról" (kiemelés tõlem). |
|
|
Mária Terézia fenti rendelete megkövetelte, hogy mérjék fel az erdõk területét, állapítsák meg fatömegüket, szabályozzák a fahasználatot, vezessenek be rendszerességet a fakitermelésben, gondoskodjanak az erdõk számbavételérõl és felújításáról, a használatok szabályozásáról és új erdõk telepítésérõl, valamint biztosítsák az erdõk védelmét. Ezen intézkedések egy része feltételezte, hogy a fatömeget meg tudják mérni. Idõvel azonban kiderült, hogy a fatömegre alapozott hozamszabályozás nem elég pontos; ezért szükségessé vált a fák növekedésének mérése. Mivel azonban a fák növekedése évtizedekig, sõt évszázadokig tart, ezért azt az erdészeti gyakorlatban nemigen lehet mérni. Hogy mégis valahogyan meg lehessen becsülni a fanövekedés sebességét, sok erdõ fatömegének megmérése alapján szerkesztettek olyan modelleket, ún. fatermési táblákat, amelyekkel jó átlagos fanövekedési értékeket lehetett meghatározni. A fatermési táblák elsõ generációját 1795-tõl kezdõdõen kezdték publikálni (Paulsen, ill. Hartig német tudósok munkája eredményeként). Az alábbi ábra Cotta német erdõkutató 1821-bõl származó, a lucfenyõre kidolgozott fatermési táblájának egy részletét mutatja.
12. ábra. Részlet Cotta 1821-bõl származó, a lucfenyõre ("Fichte") kidolgozott fatermési táblájából. A táblában a baloldali oszlop a faállomány korát mutatja ("Jahre"), a többi oszlopban pedig - a termõhely jóságának függvényében - lehet kiolvasni azt, hogy mennyi fatömeget érhet el az állomány az adott korra. |
|
A fatermesztés jól példázza azt is, hogy már régóta
léteznek olyan eszközök, amelyek segítségével megvalósítható a kapacitások és
használatuk egyensúlya. Ezek közé tartoznak azok a modellek, amelyekkel az idõ
függvényében modellezhetõk a környezethasználat folyamatai. Egy ilyen modell
("TARTAMFA", l.
www.scientia.hu/tartamossag) folyamatábrája látható az alábbi ábrán. A
modell képes a fatermesztési rendszer összes fontos folyamatának
(kék rombuszok) és készleteinek (zöld téglalapok) becslésére az idõ
függvényében, és függõen attól, hogy milyen fafajt, mekkora és milyen
termõhelyen, és milyen fakitermelési stratégiát alkalmazunk. A részletek az
említett honlapon megtalálhatók; itt a lényeg az, hogy a modellt a fák
növekedési sebességének (l. fent), erdõmûvelési
tulajdonságainak, lebomlási folyamatainak stb. ismerete alapján lehetett
összeállítani; ezekre az ismeretekre részben az erdõgazdálkodás fenntarthatósága érdekében tettek szert, és a tartamossághoz szükséges ismeretek pedig (természetesen a tudomány fejlõdésével
párhuzamosan növekvõ pontossággal) már régóta rendelkezésre állnak. 
13. ábra. A fatermesztés faanyag-tartamosságát, és a faállományok CO2-körforgalmát leíró TARTAMFA modell folyamatábrája. |
|
|
A tartamosság alapelvének mûködéséhez elõször ismerni kell azt, hogy egy természetes erdõ fakészlete és fanövekedése hogyan alakul az idõ függvényében. Tételezzük fel azt az egyszerû esetet, amikor egykorú és elegyetlen erdõnk van, melyben a fák 120 évig élnek (utána elpusztulnak, amit természetes mortalitásnak hívunk); minden korosztályban van valamennyi erdõ; és minden korosztályban a fajra jellemzõ fanövekedés, és valamennyi fapusztulás (ún. sûrûség-független mortalitás) képzõdik. Ez nem minden tekintetben egy "természetes" erdõre jellemzõ eset, de a tartamosság szempontjából elegendõ a fakitermelésekre és a fanövekedésre koncentrálni; "természetes"-nek most abban az értelemben vesszük az erdõt, hogy nem végzünk benne fakitermelést. Ekkor (alkalmazva azt a - szintén nem teljesen valósághû, de itt megengedhetõ - feltételezést, hogy a fák fõleg idõs korukban (néha fiatalabban) pusztulnak el, vagyis nincsenek erdõtüzek és ehhez hasonló bolygatások) a fanövekedési folyamatokéval (I) pontosan egyenlõvé válik a fapusztulási folyamatok (M) sebessége (I=M), és az erdõ fakészlete és holt faanyag-tartalma egy állandó szintre áll be, csakúgy, mint a fanövekedés mértéke:
14. ábra. A fakészlet és a holtfa-anyag nagysága, valamint a fanövekedés és a holtfa-anyag keletkezésének mértéke ("mortalitás") két, különbözõ koreloszlású, de fakitermeléssel nem értintett (ebben az értrelemben "természetes"), elegyetlennek tekintett erdõben. A két koreloszlásû erdõterületnél - bal, ill. jobboldali oszlop - az összes erdõterület nagysága különbözõ, a készletek és a változások szintje ezért különbözõ; az összehasonlításnál a lényeg a készletek és a változások idõbeli alakulása a két eloszlás esetén. Az egyenletes koreloszlású erdõben a készletek és változások minden évben ugyanakkorák; az egyenetlen koreloszlásnál az értékek minden évben mások, de 120 éves ciklusokban ismétlõdnek. A fenti természetes erdõ fakészlete és folyamatai tehát nem feltétlenül egyenletesek, de ezeket tekintve referenciának (az éves értékeket minden esetben 100%-nak) elemezhetjük, mi történik, ha különbözõ erõsségû fakitermelést végzünk az erdõben. Tételezzük most fel, hogy a fakitermelés ("fahasználat", H) értékét mindig - minden évben - a keletkezett faanyag 70%-ának tekintjük (H=0.7*I). Ebben az esetben a természetes erdõhöz képest az alábbi készletek és folyamatok tapasztalhatók:
15. ábra. A fakészlet és a holtfa-anyag nagysága, valamint a fanövekedés és a holtfa-anyag keletkezésének mértéke a két, különbözõ koreloszlású erdõben abban az esetben, ha az erdõt tartamosan kezeljük, vagyik kevesebb fát vágunk ki minden évben, mint amennyi keletkezik. A ki nem termelt faanyag itt is elpusztul; a fenti egyenletet tehát így módosíthatjuk: I=H+M=0.7*I+0.3*I. |
|
| A fent említett, ill. a hozzá hasonló modellek szemléletesen demonstrálhatják, hogy a környezethasználatok esetén bonyolult, sok tényezõ komplex összefüggés-rendszerével jellemezhetõ rendszerekrõl van szó. Ezeknek a rendszereknek a mûködését gyakran még szakemberek sem tudják átlátni teljességükben. Emellett a szakemberek is gyakran csak a rendszerek "normális" mûködési tartományára nézve rendelkeznek tapasztalatokkal, és az abnormális helyzetekben, mint pl. a túllövések, nem tudják megjósolni, hogy a rendszer hogyan fog viselkedni. Megfelelõ modellek fejlesztésével pótolhatók ezek a tapasztalatok, vagy legalább elemezhetõ az, hogy lehet-e számítani nemkívánatos következményekre. Nincs akadálya annak, hogy az ilyen, tudományos és mérnöki elvek alapján mûködõ modelleket, amelyeknek sokaságát használják mindenféle fizikai rendszer leírására és tanulmányozására, a fenntarthatóság vizsgálatában is használjuk. |
|
|
A környezethasználat sok-sok lehetséges esete közül érdemes megnézni, milyen
következményekkel járhat a túlhasználat. Igazán tanulságos olyan esetek
vizsgálata volna, amelyeknél már most vagy a közeljövõben számolnunk kell
kellemetlen következményekkel. Talán a legfontosabb ezek közül éppen magának a
Földnek a lehetséges összeomlása az emberiség jelenlegi környezethasználatának
folytatódása esetén. Egy ilyen lehetséges összeomlást vetít
elõre az emberiség által igényelt Földek számát "hivatalosan" mutató Ökológiai Lábnyom
(Wackernagel, 1991, Rees, 1992, Global Footprint Network, 2012), amely szerint már legalább másfél földre van szükségünk az igényeink
kielégítéséhez.
16. ábra. A Föld közelmúltbeli túlterhelése ("túllövés") az Ökológiai Lábnyom koncepciója alapján (Global Footprint Network, 2012). Ez egy nagyon nagy mértékû túllövés, aminek a következményeit már érzékelnünk kellene; és érzékeljük is. Ennél azonban itt fontosabb, hogy modellezéssel tanulmányozható az, hogy mi történik egy ilyen túllövés hatására. Ehhez a modellen kívül - esetünkben a fent említett TARTAMFA modellt használjuk - szükség van arra is, hogy a túllövés mértékét mint input adatokat vegyük alapul, de arra is, hogy feltételezésekkel éljünk arra nézve, hogy az eddigi túllövés után mi következhet be. Az alábbi példában azt a forgatókönyvet elemezzük, hogy az évtizedekig tartó jelentõs (50%-os) túllövés után "belátjuk", hogy ez nem lesz fenntartható, és 30 év alatt egyenletes sebességgel visszatérünk a még fenntartható szintre, és utána pedig mindig ezen a szinten fogunk maradni (vagyis 1 Föld biokapacitásainak megfelelõ igényeket fogunk támasztani).
17. ábra. A Föld közelmúltbeli túlterhelésének megfelelõ összes fakitermelés (a szimuláció elsõ öt évtizedeben), onnan egyenletesen csökkenõ fakitermelés (kb. a szimuláció 80. évéig), majd fenntartható szintû fakitermelés (a szimuláció hátralévõ kb. 40 évében), a mindenkori fanövekedés sebességének arányában kifejezve. |
|
A fenti modellel és
feltételezésekkel erdõkre nézve vizsgálhatjuk, mi történik a túlzott
környezethasználat hatására. Az alábbi ábrák közül az elsõ azt mutatja, hogy a
tartamosan kezelt erdõhöz képest mennyivel csökken az élõ fák faanyagának
térfogata (élõfakészlete), és a holt fa anyagának mennyisége is az idõ
függvényében. A második ábra hasonlóan az idõ függvényében mutatja a keletkezõ
faanyag mennyiségét (vagyis a kapacitások mennyiségét).
18. ábra. A fakészlet és a holtfa-anyag nagysága, valamint a fanövekedés és a holtfa-anyag keletkezésének mértéke a túllövéssel kezelt erdõ esetében. Az ábrákról nemcsak az látható, hogy a készletek és a kapacitások jelentõsen csökkennek a túlhasználat hatására, hanem az is, hogy a túlhasználat megszüntetése után még igen hosszú ideig nem tud a rendszer regenerálódni. Ez egy igen jelentõs veszélyforrás, amit az erdõk esetében a tartamosság elvének betartása esetén már nem fordulhat elõ, s amit különösen a Föld esetében el kellene kerülni.
|
IX. A fenntarthatóságot indikátorok helyett a kapacitás-használat teljes renszerének folyamatos elemzésével kell monitorozni
|
|
A fenntarthatóság mérésére, arra, hogy tudjuk, egy emberi tevékenység fenntartható-e, vagy meddig fenntartható, sokféle ún. indikátort használnak. Ezek többsége számszerûsíthetõ, és valamilyen statisztikai adattal egyenlõ, vagy abból vezethetõ le. Vannak emellett nem számszerûsíthetõ indikátorok is. A számszerûsíthetõ indikátorokra példaként bemutatjuk az erdõgazdálkodásban alkalmazott kritérium- és indikátorrendszer (MCPFE, UNECE, FAO, 2007) 2007-es kiértékelésének összesítõ táblázatát. Ennek bal oldalán az alkalmazott kritériumok és indikátorok, valamint ezek mérõszámai olvashatók; ettõl jobbra több oszlopban pedig az indikátorok értékeinek 2000-2005 közötti változásának értékelése látható Európa különbözõ térségeire megbontva. Az értékelés színkódokkal történik: "a színkódok ... pozitív trendet jelölnek, ha a szín zöld; stabil trendet, ha a szín sárga, és negatív trendet, ha a szín piros... Ha egy térség mindegyik trend-indikátora zöld, akkor a térségbeli folyamatokat talán úgy lehet értékelni, hogy azok a fenntartható erdõgazdálkodás irányába tett fejlõdést mutatják; fordított következtetést lehet levonni, ha mindegyik trend-indikátor piros". (A pozitív változás általában 0.5%-nál nagyobb éves növekedést jelent; a negatív változás általában -0.5%/év-nél nagyobb mértékû változást; a stabil trend esetében a változás e két érték között van.)
19. ábra. Az MCPFE, újabban Forest Europe kritérium- és indikátor-rendszerének összefoglaló értékelõ táblázat (l. MCPFE, UNECE, FAO, 2007, ill. Forest Europe, UNECE and FAO, 2011; a részleteket l. fent). Minden indikátor természetesen annyira hasznos, amennyire képes mérni a fenntarthatóság valamilyen aspektusát. Ebben a vonatkozásban megállapítható, hogy nagyon sok indikátor nem hasznos, sõt, félrevezetõ lehet. Egy ilyen, az erdészet fent említett rendszerében alkalmazott indikátor pl. az erdõtüzek évenkénti területének nagysága. Errõl többé-kevésbé pontos adatokat gyûjtenek az egyes országok. Ennek az indikátornak az európai erdõgazdálkodásban jelenleg alkalmazott rendszer 2007-es értékelési módszere, valamint a FAO szerint is „kedvezõtlen”, ha - egy korábbi idõszakhoz képest - az erdõtüzek területe nagyobb, és „kedvezõ”, ha az erdõtüzek területe kisebb lesz. Ennek az értékelésnek az az elképzelés alapja, hogy az erdõtûz egyfajta "katasztrófa", amelyik az erdõgazdálkodásnak csak károkat okoz, ezért minden hektár leégett erdõ veszteség. Ez a fajta megközelítés nem veszi figyelembe, hogy az erdõtüzek bizonyos mértékû, gyakoriságú és területi eloszlású elõfordulása - legalábbis bizonyos erdõtípusokban – természetes, szükséges, a nagy tüzeket megakadályozó jelenség. E helytelen felfogás 1988-ban tragikusnak bizonyult a Yellowstone Nemzeti Parkban, ahol korábban évtizedekig elnyomták a természetes erdõtüzeket. Ennek következtében, a védettség alatt álló területen a fakitermeléssel nem érintett erdõkben a tüzek hiányában el nem égett holt faanyag mennyisége folyamatosan halmozódott. Egy különlegesen száraz évben aztán lángra gyúlt a Park, és jelentõs része a természetesnél sokkal intenzívebb tüzekben leégett, amik így tényleg nagy károkat okoztak. Az erdõtüzek évenkénti területének nagysága önmagában ezért nem mond semmit az erdõk fenntarthatóságáról, és ezért nem tekinthetõ megfelelõ indikátornak. |
|
| Egy indikátor sokféle folyamatot jelezhet, ha az általa leírt jelenségeket helyesen értelmezzük. Az eddig használt indikátorok még ilyen esetekben sem biztos, hogy a fenntarthatósággal kapcsolatban lévõ valamilyen jelenséget indikálnak. Erre példa egy olyan indikátor, amelyik egy egy fõre vetített fogyasztást mutat, de ez a fogyasztás egyébként nincs kapcsolatba hozva a fogyasztás alapjául szolgáló kapacitásokkal. Ez a helyzet pl. akkor, ha két ország egy fõre esõ valamilyen fogyasztását tekintik indikátornak, és egymással hasonlítják össze: sem az nem indikatív, hogy az egyik vagy a másik ország ilyen mutatója mekkora, sem az, hogy az egyiké nagyobb-e vagy alacsonyabb a másik országénál, hiszen önamagában egyik sem jelenti azt, hogy a fogyasztás fenntartható, de azt sem, hogy fenntarthatatlan. |
|
|
A jelenleg használt indikátorokkal nemcsak az a baj, hogy nem a kapacitás-használati rendszereket jellemzik, hanem az is, hogy egyáltalán nem természeti rendszereket jellemeznek, hanem valamilyen olyan méretet vagy mértéket, amelyik adminisztratív statisztikaként bizonyos társadalmi, gazdasági vagy politikai célra hasznos lehet, de a rendszerek mûködtetésére és kontrollálására nem. Iyen méret pl. egy közösség létszáma, pl. egy ország lakosságának létszáma. Egy ilyen szám önmagában nem elegendõ annak meghatározásához, hogy a közösség mekkora környezeti igénybevétellel lép fel. Bármilyen csábító is egyszerû indikátorok alkalmazása, ez csak akkor indokolt, ha az tényleges, és a fenntarthatóság szempontjából fontos folyamatokat mér. |
|
|
A jelenleg használt indikátorok egy-egy pillanatra jellemzõ állapot, vagy rövid távú idõszak (pl. 1 év) változásainak a mérésére alkalmas. Ilyen pl. sok statisztika, amelyet egy-egy naptári vagy pénzügyi év alatt történõ változás becslésére használnak. Ezek kb. olyan jelentéssel bíró értékek, mint egy olyan, néhány másodpercig tartó felvétel, ami csak azt mutatja, hogy pl. egy futóverseny vagy football-meccs valamely percében mi a futók sorrendje, ill. hogy az egyik csapat támadásba lendül a másik csapat kapuja felé, de semmit nem mond a verseny és a meccs végérõl: a pillanatnyilag második futó lehet, hogy jelentõs különbséggel nyeri a versenyt, ill. az éppen védekezésre kényszerülõ football-csapat a meccs végéig több gólt szerezve az ellenfelénél megnyeri a mérkõzést. Valamely pillanatnyi érték haszna azonban sok tényezõtõl függhet. Valódi rendszerekben az indikátor-értékek a fenntarthatóság szempontjából fontos szintekhez képest jellemzõen állandóan változnak: idõnként pl. sokkal nagyobbak lehetnek, mint az átlagosan egyébként megengedhetõ, hosszú távon is fenntartható használat, idõnként pedig kisebbek, így a pillanatnyi értékük gyakran nem hasznos információ, esetenként pedig félrevezetõ is lehet. Az alábbi ábra ezt egy egyszerû térkép segítségével szemlélteti. Az 1-es jelû nyíl pontosan a cél irányába mutatat, tehát "jól" jelzi a helyes irányt; a 2-es nyíl már másfelé mutat; a 3-as nyíl pedig a célhoz képest egészen más irányba, sõt, az 1-es nyíllal teljesen ellentétes irányba; mégis, mindegyik nyíl a "jó" irányt jelzi akkor, ha nem pusztán az irányt vesszük figyelembe, hanem azt, hogy a térképen ábrázolt dombos városi kerületben a kék vonallal jelölt útvonalon juthatunk el autóval az indulási A pontból a B célpontba. A nyilakat tehát a kék irányokhoz viszonyítva kell értékelni.
20. ábra. Egy dombos városi környezetben A és B pont közötti legrövidebb, autóval járható útvonal (kék vonal), ill. három konkrét helyen a haladási irányt mutató nyilak, melyeket helyesen (a kék vonalhoz képest) és helytelenül használva is (pusztán az égtájakhoz viszonyított irányát véve) tekinthetünk indikátoroknak. Az Emerson et al. (2012) által közölt, nemzetközileg fontosnak tartott Environmental Performance Index (EPI) kvantitatív nemzeti környezeti jellemzõket követ nyomon, az elmúlt néhány évre rendelkezésre álló adatokkal dolgozik, és azt méri, hogy az egyes országok milyen messze lehetnek valamilyen "célokhoz" képest, és/vagy egymáshoz képeset e célok elérését illetõen. Az EPI pl. méri a földhasználatok változását 5 éves idõpontok között, és "bünteti" azokat az országokat, amelyek erdõterülete csökken. Mivel pl. Brazília 1990-2010 között elvesztette erdõterületének 9.6%-át (!) (ez megfelel Franciaország területének, FAO, 2010), az EPI e változásokat több 5 éves ciklusra nézve is negatív folyamatnak ítéli meg a fenntarthatóság szempontjából. Ez mindenképpen helyesebb megközelítés, mint az Ökológiai Lábnyomé (Global Footprint Network, 2012), amely szerint Brazília biokapacitása 6.67 globális hektár/fõ, ami sokkal nagyobb, mint a számított 0.57 globális hektár/fõ erdészeti lábnyom, s ami önmagában így Brazíliára egy pozitív erdészeti indexet sugall. Azonban az Ökológiai Lábnyomhoz hasonlóan az EPI indexe rövid távú fluktuációikat mutathat, ami nem feltétlenül rossz folyamatokat jeleznek, ha a megfelelõ hosszabb távú kontextusba helyezzük õket. Ilyen, hosszú távú kontextusba helyezhetõ indikátor az "élõfakészlet egy késõbbi idõpontban" osztva az "élõfakészlet egy korábbi idõpontban" értékkel, ahol "egy 1-el egyenlõ vagy annál nagyobb érték azt jelenti, hogy az élõfakészlet változatlan maradt vagy nõtt, és egy egynél kisebb érték pedig azt jelenti, hogy az élõfakészlet felésése történt". A cél a zéró változás. Ez konzisztens azzal a logikával, hogy ha az erdõknek gyorsabb a kitermelése, mint ahogyan azok növekednek, akkor az fenntarthatatlan és környezetileg káros" (Emerson et al. (2012)). Ennek az indikátornak a definíciója azonban szintén nem tartalmazza a fanövekedés periodikus ingadozásának kérdését, ami pedig rövidebb idõszakokra nézve elég nagy lehet, és még ha a fakitermelés egy-egy adott évben vagy idõszakban nagyobb is, mint az ugyanakkor megfigyelhetõ fanövekedés, vagy a fakészlet más okok miatt (a faállományok összetételének hosszú távú változásai miatt) ingadozásokat mutathat, maga az erdõgazdálkodás fenntarthatónak tekinthetõ, ha a fakitermelések nagysága késõbb a fanövekedés szintje alá csökken, és hosszú távon az alatt marad. Ha pedig a fenti arányszám értéke egy adott idõszakra nézve 0.9 egy adott országra nézve és 0.95 egy másikra, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy az elõbbi ország távolabb van a fenntarthatóságtól, mivel minden a fakitermelési és fanövekedési folyamatok, vagyis a használati és kapacitás-változási folyamatok idõbeli dinamikájától függ. |
|
| Egy indikátor konkrét értékének ismerete akkor hasznos, ha abból könnyen levezethetõk a korábbinál fenntarthatóbb környezet-használat megvalósításához szükséges intézkedések. Ez sokszor nem egyszerû, de minden esetben feltételezi a jelenlegi állapoton vagy rövid távú folyamatok ismeretén kívül a hosszabb távú, és a jövõben várható tendenciák, valamint a kívánatos jövõkép ismeretét. Erre példa az ökológiai lábnyom. Egy adott pillanatban mért "X" nagyságú lábnyom önmagában nem mond semmit arról, hogy mit is csináljunk. Még ha a lábnyom pillanatnyi értéke nagyobb vagy kisebb egy múltbéli, korábban "kívánatosnak" tartott értéknél, a jövõbeli "kívánatos" érték más lehet; de a fenti hiányosságok miatt nem feltétlenül lehet kijelenteni, hogy a lábnyomot feltétlenül csökkenteni kell, ill. hogy a lábnyom növelése feltétlenül probléma. Megfelelõ politikák kidolgozásához a kapacitások, kapacitás-használatok, és a kapacitások iránti igények dinamikáját együtt kell alapul venni. |
|
|
A fentiek mellett (pl. hogy jövõbeli forgatókönyvekkel nem számol) további hibák miatt nem megfelelõ a kiterjedten használt indikátor, az ún. Ökológiai Lábnyom, különösen pedig ennek egyik eleme, az ún. szén-dioxid lábnyom. Ez utóbbit (egy-egy országra vagy az egész Földre vonatkoztatva) úgy számítják ki, hogy a becsült szén-dioxid kibocsátás óceánok által el nem nyelt részének nagyságát elosztják az erdei fák növekedési sebességének mint szénnyelési kapacitásnak a nagyságával (Borucke et al. 2013). (A pontosság kedvéért: a "hivatalos" lábnyom-számításnál még további arányosításra van szükség annak érdekében, hogy az egyes országok lábnyomai egységes mértékegységet használva összehasonlíthatók legyenek; ennek alkalmazásától itt eltekintünk, mert nem ennek az arányosításnak a vizsgálata a cél.) Szemben a fakitermelésekkel, ahol ezt a fenti növekedési sebességet a fahasználathoz viszonyítjuk, ez a sebesség itt nem megfelelõ mennyiség, mert a szénlekötés egy jelentõs részét éppen a fakitermelések miatti szénkibocsátás ellensúlyozza, így az erdõk tényleges, a növekedésükbõl és a fakitermelés egyenlegébõl adódó nettó szénnyelõ képessége a növekedésbõl számolhatónál sokkal kisebb. Sõt, ha a fakitermelés éppen akkora, mint a növekedés mértéke (ami a tartamos gazdálkodásnál még éppen elfogadható), akkor az erdõk szénelnyelõ képességének számolt nagysága nulla; ekkor a fenti módon számolt hányadossal számolt lábnyom végtelen nagy értéket vesz fel, ami nyilvánvalóan helytelen, mivel az szinte azonnal a világ végét jelentené, szemben azzal, amit tapasztalunk, hogy ti. elég nagy a kibocsátás, mégis, eddig még nem következtek be katasztrófák. Mindezt egy konkrét (nem CO2-ban, hanem szén egységekben), Magyarországra vonatkoztatott számpélda áttekintésével szemléltetjük. Ehhez elõször ismerni kell a Föld szénegyenlegét. Az alábbi táblázat az éves földi szén-egyenlegre becsült adatokat tartalmazza. (Az eredeti adatok forrása: IPCC, 2014. Tekintettel arra, hogy az adatokat majd Magyarország nagyságrendekkel kisebb adataival is összehasonlítjuk, minden adatot eleve 10^6 tC-ben, azaz millió tC-ben adunk meg.) 6. táblázat. A Föld szénkörforgalmának fõbb fluxusainak becsült értékei (IPCC, 2014).
A fenti adatok ismeretében tegyük fel, hogy az óceán C-felvételével egyenlõ nagyságú C-kibocsátást "bûntetlenül" elõidézhetünk az országban, és ennek Magyarországra esõ részét népesség-arányosan (a 10 millió a 7 milliárdhoz képest) számíthatjuk ki a legigazságosabban. Ennek alapján az óceánok által elnyelt C-mennyiségébõl annak 10/7000 = 0.001429 része jut Magyarországra. A fenti táblázat alapján az óceán nettó szénnyelésével az elõbbiek szerint egyenlõnek vett, Magyarországra jutó maximális kibocsátási jog: 2300 * 0.001429 * 10^6 tC/év = 3.3 10^6 tC/év. (Ha az óceánok C-felvételét nem tekinthetjük minden kellemetlen következmények nélküli elnyelésnek, és ezért annak csak egy részét, pl. a felét tekintjük tényleges jognak, akkor csak 1.6 10^6 tC kibocsátási joggal számolhatunk.)
Tegyük fel ezután, hogy a fenti mennyiségen kívül még annyi kibocsátást engedhetünk meg magunknak, mint amennyit a hazai erdõk lekötnek. A hazai erdõleltár adatai alapján azt becsüljük, hogy az erdõk jelenlegi nettó szénelnyelése megközelítõleg 1 * 10^6 tC/év. Ez 14 millió m3/év fa keletkezésének (széntartalmát tekintve 3.4 * 10^6 tC/év), 2 millió m3/év természetes fapusztulásnak (0.4 * 10^6 tC/év), és 8 millió m3/év nagyságú fakitermelésnek (2 * 10^6 tC/év) az eredõje.
Ha a fakitermelés nélkül számítjuk az elnyelést (nevezzük ezt itt bruttó szénnyelésnek), akkor annak nagyságára (3.4 - 0.4) * 10^6 tC/év = 3.0 * 10^6 tC/év értéket kapunk.
Magyarország legutóbb (2011) becsült éves nettó kibocsátása a fakitermelés nélkül C-egyenlegben: 66.2 millió tCO2eq./év, ami C-be átszámolva 18.1 10^6 tCeq/év értéknek felel meg (NIR Hungary, 2013). az óceánok elnyelését nem számítva: 18.1/3 ≈ 6.0; az erdõk nettó szénnyelését tekintve: - az óceánok elnyelését nem számítva: 18.1/1 = 18.1;- az óceánok teljes szénnyelését is figyelembe véve: 18.1/(1+3.3) ≈ 4.2. A kapott értékekbõl látható, hogy a lábnyom számítása nagyon függ attól, hogy hogyan számítjuk: az óceánok nyelését figyelembe vesszük-e vagy nem; és hogy az erdõk bruttó vagy nettó szénelnyelésével számolunk. Ez utóbbihoz hozzá kell tennünk, hogy amíg a bruttó elnyelés mindig pozitív szám, addig a nettó elnyelés éppen most ugyan pozitív, de lehet nulla, és lehet negatív érték is (ez utóbbi azt jelentené, hogy erdõkben sem elnyelésrõl, hanem kibocsátásról van szó, amit egy-egy száraz évben kis is mutatnak, l. pl. Lewis et al. 2011). Tekintettel arra, hogy a fakitermelések során kitermelt fa széntartalmát úgy célszerû tekinteni, hogy az azonnal kibocsátódik (IPCC, 2006), a bruttó növedék alkalmazása irreálisan nagy, esetenként végelen nagy vagy negatív lábnyom-értéket eredményez. Természetesen úgy is lehet a lábnyomot számítani, hogy a teljes, erdõk nélkül vett kibocsátásokhoz hozzáadjuk a fakitermelések miatt elszámolandó kibocsátásokat, s ezek összegét viszonyítjuk a bruttó elnyeléshez: (18.1 + 2) / 3 ≈ 6.7. Ez azonban téves következtetésekre vezethet. Ebben az esetben ui. a nevezõ mindig pozitív szám, és a lábnyom legfeljebb egy nagy értékû lesz, de sosem lesz végtelen vagy negatív, és így sokkal kevésbé informatív, mint a fenti módon számolva. A nagyon nagy vagy negatív értékek hasznos információk lehetnének, hiszen nagyon nagy, vagy még inkább túlságosan nagy) lábnyomokat jelezhetnek. Az így számolt lábnyom is azonban nagyon nagy évenkénti ingadozást mutatna, és egyik évben "fenntarthatónak", másik évben "fenntarthatatlannak" tarthatjuk a folyamatokat, miközben azok akár mindvégig fenntarthatók, akár mindvégig fenntarthatatlanok. Az ökológiai lábnyomnak a pusztán a biokapacitások által jelzett limitekhez való, egy-egy idõpontban történõ hasonlítása sem informatív. Így pl. ha a kibocsátás egy adott idõszakban a limitnél (a biokapacitásnál) kisebb, az fenntarthatóságot mutat, de ha az érték az idõben nõ, az elõbb-utóbb fenntarthatatlansághoz vezet. Megjegyezzük, hogy jelenleg a fentiekhez hasonló számítások elvégzése és publikálása nagyon fontos volna a klímaváltozás kezelése szempontjából. Ezen túlmenõen azonban a klímaváltozásért leginkább felelõssé tett kibocsátás sok gáz között oszlik meg (l. a lenti ábrát), ezért erre a megoszlás is figyelmet kell fordítani; az egyes gázoknak a tulajdonságai eltérõek, és mindegyikre más-más lábnyomot lehetne számítani - pontosabban: mindegyikre máshogyan kellene a fenntarthatóságot értelmezni.  21. ábra. A klímaváltozásért elsõsorban felelõssé tett különbözõ üvegház hatású gázok jelentõségének egymáshoz viszonított aránya (az ábra az egyes gázokon belül a különbözõ szektorok kibocsátását is mutatja; UNEP, 2012). Az arány kiszámítása ún. CO2-egyenértéken történt, vagyis az egyes gázok kibocsátásának nagyságán kívül figyelembe vettük azt, hogy mekkora az egyes gázok ún. globális melegítési potentiálja (Global Warming Potential, GWP), vagyis az, hogy egységnyi gáz milyen mértékû üvegház-hatást fejt ki. Így pl. egységnyi mennyiségû metán (CH4) 21-szer olyan erõs üvegház-hatással rendelkezik, mint a CO2 (vagyis CO2-egyenértéke 21), a nitrogén-oxid ( N2O) egyenértéke pedig 310. |
|
| Több olyan indikátor is van, amire nézve különbözõ statisztikákat gyûjtenek, s amik valamilyen szempontból hasznosak lehetnek ugyan, de - a környezeti fenntarthatóság miatt - nem volna rájuk szükség. Ilyen pl. a már említett, más célokból fontos népesség-szám, mely önmagában nem jelez sem fenntartható, sem nem fenntartható folyamatokat. A teljes népesség által igénybe vett különbözõ kapacitások mennyisége mint indikátor más; ezek a kapacitások közvetlenül kapcsolatban vannak (pontosabban: volnának) a fenntarthatósággal, tehát indikátorok képzésére (volnának) felhasználhatók. A túl sok indikátor használatának az egyik hátránya, hogy szétforgácsolja az adatgyûjtésre, monitoringra fordítható energiát, és megakadályozza, hogy a környezeti fenntarthatóság szempontjából fontos környezet-használatokra és azok problémáinak megoldására koncentráljunk. Ez nyilvánvaló a Forest Europe/MCPFE rendszere esetében (Forest Europe, UNECE and FAO, 2011 és MCPFE, UNECE, FAO, 2007), hiszen sok ország (köztük Magyarország) évekig nem tudott erõforrásokat mozgósítani a saját adatainak elemzésére, bár 2013-ban a hazai erdészeti szektorban elkészült a Forest Europe rendszer hazai adatai alapján kidolgozott elsõ, részletes értékelés. Európai viszonylatban az adatok elemzésérõl készített jelentések sok elemzést tartalmaznak ugyan, ezek azonban bizonyos értelemben felszínesek, inkább az egyes országok és régiók összevetését szolgálják; és több esetben olyan megfogalmazással találkozunk, mint "nehéz a nyers adatokat értelmezni"; "viszonylag kevés ország gyûjtött" bizonyos típusú adatokat; "a szolgáltatott adatok nem teljesen összehasonlíthatók az egyes országok között". Érdemes ugyanakkor kiemelni, hogy még a 2011-es jelentés (Forest Europe, UNECE and FAO, 2011) is úgy fogalmaz, hogy az adatok elemzésére alkalmazott "megközelítés meglehetõsen új, és habár kizárólag hivatalos és megbízható tudományos adatokon nyugszik, felfedezõ jellegûnek és kísérletinek kell értékelni"; a rendszer tehát még nem alakult ki teljesen, és a jövõben minden bizonnyal sokat fog fejlõdni. |
|
| A fentiek alapján a fenntarthatóság meghatározásához elsõ lépésként minden esetben arra van szükség, hogy meghatározzuk a fenntarthatóság szempontjából ténylegesen fontos mennyiségeket és folyamatokat. Ezután elemezni kell azt, hogy e mennyiségek és folyamatok milyen körülmények között, és milyen távon eredményezhetik a kapacitások és a használatok megfelelõ arányát. (Nem feltétlenül egyensúlyról, hanem arról van szó, hogy a használat minden fordulóban, ill. összességében is a rendelkezésre álló kapacitásokkal legyen egyenlõ, vagy annál kisebb legyen.) Végül azt kell mérlegelni, hogy e körülmények, ill. az elemzés alapján adódó idõtáv számunkra megfelelõ-e. Másként fogalmazva ki kell számítanunk a fenti Knm / (H - Km - ΔK) képlet minden tagjának értékét a múltra, és meg kell vizsgálni, hogy az ily módon prognosztizálható folyamatok a fenntarthatóság irányába mutatnak-e vagy nem. Ezt az összetett vizsgálatot nehéz, ill. nem is lehet egy-egy statisztikával vagy arányszámmal elvégezni. |
|
| Fentiek alapján világos, hogy a fenntarthatósági folyamatok értékeléséhez, és ezek alapján a fenntarthatóság biztosítását célzó intézkedések kidolgozásához szükség van (1) a környezet-használati rendszerek mûködésének ismeretére (az azokat meglelõen leíró modellekre); (2) e rendszerek fõbb jellemzõi megfelelõ idõszakot lefedõ historikus értékeinek ismeretére; és (3) annak ismeretére, hogy a rendszerek fenntarthatóságához e jellemzõk milyen távlati (cél-)érétékei szükségesek. E feltételek megléte esetén képesek lehetünk indikálni azt, hogy a környezet-használat fenntartható maradhat-e, vagy a fenntarthatatlanság irányába mutat. Mindezen ismeretekre együtt van szükség ahhoz, hogy a fenntarthatóság helyzetét és jövõjét megfelelõen elemezni lehessen. |
|
|
Tekintettel arra, hogy indikátorokkal mindig csak egy pillanatnyi vagy rövid idõszakra jellemzõ értékeket szoktak (és lehet) megjelölni, az indikátorok használata még akkor sem elég hasznos, ha meghatározásukkor a fent említett, nem a folyamatok idõbeliségével kapcsolatos minden hibát kiküszöbölünk. A fenntarthatóság/fenntarthatatlanság ugyanis mindenképpen csak az idõben, a rendszerek dinamikus viselkedésével összefüggésben definiálható. Ezért annak jellemzése - indikálása -, hogy a kapacitás-használati folyamatok a fenntarthatóság irányába mutatnak vagy nem, csak az említett dinamikus viselkedés leírására alkalmas, egy-egy pillanatfelvételnél több információt tartalmazó összetett módszerrel: rendszerelemzéssel lehetséges. Ennek szemléltetésére számítsuk ki azt, hogy mennyi szén-dioxid kibocsátás engedhetõ meg hazánkban, ha azt akarjuk, hogy a kibocsátás miatti globális felmelegedés mértéke ne lépje túl a veszélyességi határnak tartott 2°C-os értéket (Schellnhuber et al. 2006, Stern, 2006, IPCC, 2007), és feltételezzük (csak a demonstráció érdekében), hogy a többi ország sem lépi túl a számára kiszámítható hasonló kibocsátási szintet. Ehhez az indikátor-szemlélet alapján legfeljebb az emberiség üvegház-gáz kibocsátásának minden évben valamilyen viszonyítási alaphoz, pl. az erdõk szénlekötéséhez viszonyított értékébõl indulhatnánk ki. Az emberiség teljes becsült ühg kibocsátása 2010-ben 50.1 GtCO2eq (50 100 millió tCO2eq) volt (l. az alábbi ábrát); hasonló adatsorok használhatnánk az erdõk szénlekötésére nézve is. Mindebbõl azonban nem tudjuk levezetni, hogy mennyi a kibocsátás még elfogadható szintje.
22. ábra. A világ összes üvegház hatású gáz kibocsátásának alakulása az elmúlt négy évtizedben, a gazdaság fõbb szektoraiban és összesen (UNEP, 2012). Induljunk el egy másik irányba. A jelenlegi klímamodellek alapján azt valószínûsítik (UNEP, 2012; l. a lenti ábrát), hogy a felmelegedés mértéke akkor nem lépi túl az említett maximális értéket, ha az emberiség teljes kibocsátása 2000-2100 között (tehát: F=100 év) nem lépi túl a 2650 milliárd t CO2-egyenértéket (GtCO2eq; pontosabban: a becsült érték tartománya 2240-3110 GtCO2eq).
23. ábra. Különbözõ globális felmelegedési forgatókönyvekhez tartozó kibocsátás-mennyiségek az idõ függvényében (UNEP, 2012). Ez a mennyiség a légkör, az óceánok és az erdõk összesített CO2-felvevõ képességével: az F idõszakra számolt maximális összes kapacitással (SumK) egyenlõ. Ebbõl eddig kb. 450 GtCO2eq kibocsátása megtörtént 2010-ig. Ez azt jelenti, hogy a következõ mintegy kilenc évtizedben a kibocsátásnak (SumH) 2200 GtCO2eq (1790-2260) alatt kell maradnia. Annak érdekében, hogy figyelembe vegyük a becslések bizonytalanságát, számoljunk a kisebb számmal: 1790 GtCO2eq. Ha ezt éves átlagnak tekintjük, akkor az elkövetkezendõ 9 évtizedben 1790/90 = 20 GtCO2eq lehet a (maximális) éves kibocsátás; ez kb. csak 40%-a (!) a jelenlegi szintnek. A tényleges éves kibocsátás néhány évben lehet ennél több anélkül, hogy a földi klíma jelenlegi állapotának fenntarthatóságát veszélyeztetnénk, de annak érdekében, hogy ne lépjük túl a modell által számított átlagot, a modellek szerint a kibocsátást jóval a fenti átlag alá kell szorítanunk. A fenti számítás a klimatikus rendszer mûködésén alapul, de nem veszi figyelembe, hogy ugyanaz a teljes kibocsátás (1790 GtCO2eq) a kibocsátás nagyon különbözõ idõbeli alakulásával érhetõ el. Ez további bizonytalanságot jelent, de ettõl itt most tekintsünk el; és fogadjunk el valamilyen ahhoz hasonló idõbeli lefutást, mint amit a lenti ábrán a piros nyíl mutat. Ebben az esetben ez az az "útvonal", mint amit a fenti dombos városi környezetnél láttunk; megfelelõ indikátorként egy-egy pillanatban legfeljebb a minden évre 2011-tõl összesített kibocsátási tény-érték és az útvonal alapján kijelölt, szintén összesített maximális (cél-) érték közti különbség idõbeli alakulását mutató szám lehet alkalmas: amíg ez az érték nagyobb, mint nulla, addig a folyamatok a fenntarthatatlanság irányába mutatnak, amik annak szükségességét jelzik, hogy további kibocsátás-csökkentésre van szükség.
24. ábra. A világ összesített jövõbeli üvegház hatású gáz kibocsátásának egy lehetséges forgatókönyve (zöld vonallal) a légkör kapacitásának (piros tartomány alsó széle) és a 2000. óta történt összesített kibocsátások függvényében (UNEP, 2013 és IPCC, 2014 alapján). A piros tartomány a kapacitás becsült minimuma. Azt, hogy a "végrehajtás" a forgatókönyv szerint zajlik-e, csak a zöld vonalhoz viszonyítva lehet indikálni. A felvázolt út a kezelendõ fizikai rendszer (esetünkben a Föld klimatikus rendszere) korlátain belül (amit szintén meg kellene becsülni; példánkban ezzel nem foglalkozunk) természetesen többféle lehet. A lényeg az, hogy a folyamatok tényleges alakulását a megengedhetõ kibocsátás idõben felvázolt útjához mint mércéhezkell viszonyítani; a fenntarthatóságot az indikálhatja, hogy a megengedhetõ kibocsátás alatt maradunk-e legalább az idõszak végére. A fenntarthatóság ilyen módon történõ elemzése természetesen függ a vizsgált rendszertõl, és - általánosítva - nemcsak a megengedhetõ környezethaszálatot, hanem az azt indikáló, de nem indikátorokon alapuló, hanem a rendszer dinamikájához igazodó elemzési módszert is rendszer-specifikusan kell megalkotni. A fenti célokat tovább lehet gondolni arra nézve, hogy milyen elvek szerint lehet méltányosan elosztani a fentiek szerint becsült teljes kibocsátást. Itt természetesen szükséges hivatkozni arra, hogy a légkör „közjó”, más néven „közlegelõ”, tehát közös lehetõség és közös felelõsség tárgya. Etekintetben valószínûtlen, hogy akár középváton is mindenki számára méltányos megoldás szülessen, ám nem volna szabad lemondani arról, hogy a méltányosság irányába ne történjenek jelentõs lépések. A méltányosság nemcsak általános emberi jogi kérdés (aminek biztosításában pl. az EU-nak ugyanúgy élen kellene járnia, ahogyan a klímapolitikában élen akar járni), hanem a környezetvédelmeben konkrétan megjelenik az „átterhelések kiküszöbölésének” elvében, amit a 2008-as NÉS is határozottan mint alapelv említ. Erre az elvre a jövõben az eddigieknél markánsabban kellene hivatkozni, és építeni. Másként megfogalmazva, kizárólag az emberi jogok oldaláról megközelítve le kellene szögezni, hogy minden embernek joga van ugyanakkora kibocsátásra, vagy másként: senkinek sincs joga többet kibocsátani, mint amennyi rá jut. Mindezt természetesen „átlagosan” kell értelmezni, de egy ilyen átlag legalább országok, ill. ország-csoportok (mint az EU) szintjén alkalmazhatónak tûnik. Ha ezt figyelembe véve fejlesztjük tovább a fenti ábrát, akkor felrajzolhatók (pl. az EU-ra és Magyarországra) az egy fõre esõ megengedett kibocsátási trajektóriák, ill. a megfelelõ historikus értékek, továbbá az ezekbõl a fentiek szerint számolt, máris jelentkezõ adósság:
25. ábra. A Magyarországra megengedhetõ összes üvegház hatású gáz kibocsátás maximális értéke 2100-ig (UNEP, 2012 alapján).
26. ábra. A Magyarországra megengedhetõ összes üvegház hatású gáz kibocsátás maximális értéke 2100-ig (UNEP, 2012 alapján). Az ábrákból egyértelmûen látszik az, hogy • az EU esetében jóval nagyobbak, ill. Magyarország esetében nagyobbak a historikus kibocsátások, mint amekkora még méltányos volna; • BAU esetén az EU-ra, ill. Magyarországra jutó, de 1 fõre számított megengedhetõ szintnél jóval nagyobbak lennének az összesített kibocsátások 2100-ig. A grafikonokhoz elvégzett számításokból egyértelmûen kimutatható a 2100-ig még rendelkezésre álló, a méltányosság szempontját is figyelembe vevõ, egy fõre esõ megengedhetõ kibocsátás mennyisége. Az emberiség jelenlegi létszámát 7 milliárd fõnek véve, a világ egy fõre esõ kibocsátásának nem szabadna meghaladnia a 2.85 tCO2eq értéket. Azoknak az országoknak, amelyeknél az egy fõre vetített tényleges kibocsátási érték ennél nagyobb - ilyen többek között hazánk, ahol a jelenlegi egy fõre jutó éves kibocsátás mintegy 6.6 t CO2 egyenérték/fõ, vagyis két és félszerese a megengedhetõnek -, csökkenteniük kellene a kibocsátásukat. A megkívánt csökkentés mértéke és idõbeli lefutása természetesen ország-specifikus kell legyen. Az EU esetében (500 millió fõvel számolva) ez a 2100-ig összesített érték kb. 167 tCO2eq/fõ. Mivel a jelenlegi éves egy fõre esõ kibocsátási érték 8.44 tCO2eq/fõ, ez BAU esetén azt jelentené, hogy már 20 év (!!) alatt teljesen elfogy a rendelkezésre álló keretet (ha a levegõt a CO2-hulladékunk elhelyésére szánt "kukának" tekintjük, akkor mondhatnánk azt is, hogy 20 év alatt „megtelik a kuka”). Magyarországon a fentiek szerint számított keret 215 tCO2eq/fõ, s mivel a jelenlegi éves egy fõre esõ kibocsátási érték 6.24 tCO2eq/fõ, ezért nekünk 34.5 évnyi kibocsátási keretünk volna a fenti számítási rendszer szerint. (Az EU és Magyarország közötti különbség abból adódik, hogy a fenti számítás a 2000-2100 közötti kibocsátásokat veszi figyelembe, és 2000-2011 között az EU-ban sokkal nagyobb volt a kibocsátás, tehát a rendelkezésre álló keret – ami 318 tCO2eq/fõ volt 2000-ben a Föld minden lakója számára – nagyobb mértékben csökkent az EU esetében, mint Magyarországnál.) Ezekbõl a számokból egyértelmû, hogy milyen nagy a feladat, hogy a jelenlegi vállalásokat (pl. 20-30%-os csökkentés EU szinten 2020-ig) miért kell megtennünk, és hogy a kibocsátásokat e vállalásokon felül milyen mértékben kell még majd csökkentenünk. A mitigációs politikáknak egyértelmûen ezekbõl kiindulva kellene a vállalásokat megfogalmazniuk. A fenti, egy fõre jutó, még megengedhetõ kibocsátásokhoz igazított vállalások mint indikátorok lehetnének akár egy jövõbeli klímaegyezmény vezérlõ adatai is. Ha ez nem történik meg – mert pl. nehéz a méltányos elosztást megoldani -, a távlati céloknak a földi klimatikus rendszer megértésén alapuló, a jövõben természetesen folyamatosan pontosítandó számokban törénõ megfogalmazását, a vállalások ezek alapján történõ kijelölését és a szükséges monitoringok ez alapján törénõ mûködtetését azonban mindenképpen célszerû volna bevezetni. Megjegyzem, hogy az egy fõre számított érték természetesen függ attól, hogy egy adott országra vagy –csoportra mekkora a teljes kibocsátás, és mekkora a mindenkori népesség. Ezek változása 2100-ig jelentõsen befolyásolhatja az egy fõre jutott értéket. Ezek kezelése azonban csak hosszabb idõszakokra (8 évesnél hosszabb vállalási idõszakokra) jelenthet problémát. Az egy fõre esõ számításnak az elõnye lehet az is, hogy legalábbis elvben elképzelhetõ pl., hogy nagyobb és kisebb egy fõre jutó kibocsátással rendelkezõ országok együttmûködési szerzõdéseket köthetnének, aminek alapján közös egy fõre esõ értéket számíthatnának ki; ez egy új mechanizmus lehetne, aminek ugyan meglennének a veszélyei a vállalások felhigítására nézve, ugyanakkor hatással lehetnének a kibocsátási egyenlõtlenségek kiegyenlítõdésére, és további erõforrásokat (vagy az erõforrás-biztosítás további mechanizmusait) vonhatnának be a költségek fedezésének növelésére. Azt legalább megéri ez a javaslat is talán, hogy felmérjük, vannak e benne megszívlelendõ lehetõségek. Az egy fõre vetített cél-értékeknek ezen kívül az is haszna lehetne, hogy ki-ki (vállalatoknál, intézményeknél, családoknál stb.) tudná, hogy a jelenlegi kibocsátásaihoz képest mit engedhetne meg. Ez a tudás sokaknál teremthetne megfelelõ motivációt ahhoz, hogy ki-ki változtasson a szokásain. A megengedhetõ kibocsátás koncepciójának bevezetése a motiváción kívül azonban arra is alkalmas lehet, hogy ebbõl vezessük le a „cap and trade” mechanizmusok „cap” értékét. A fentiekbõl nyilvánvaló kell legyen, hogy a „cap” ebben az értelemben nem egyszerûen a kereskedelem „cap” értéke, hanem a „közlegelõ” teljes kibocsátásából adód érték. Ez azt is jelentheti, hogy a nagy kibocsátókon kívül a kicsi, de sok kibocsátást okozók – kisvállalkozások, magánszemélyek stb. – is felelõsek, ezért valahogyan rájuk nézve is egy közös „cap”-et lehetne alkotni, és e „cap” betartatása érdekében a megfelelõ politikákat (pl. karbonadó) végre bevezetni. Az egyes kormányoknak ugyanakkor feladatuk lehetne részletes, demonstratív példákkal operáló, egyének és családok számára szolgáló ismertetõk kidolgozása és azok széles körben való terjesztése annak érdekében, hogy a kibocsátásokat a lakossági fogyasztási szektorban is lényegesen lehessen csökkenteni. Mindehhez a fentiekhez hasonló számítások jó alapot szolgáltathatnának. Fontos általánosságban is hangsúlyozni, hogy a fentiekhez hasonló jellegû indikáció nemcsak azért hasznos, mert valóban jól indikálja a fenntarthatóság/fenntarthatatlanság pillanatnyi állapotát, hanem mert belõle levezethetõ azoknak a szükséges lépéseknek a mértéke (beleértve az esetleges szakpolitikákat) is, amelyekkel újra létrehozható a fenntartható környezethasználat. Minden környezethasználatnak a fentiekhez hasonló módon történõ modellezése, elemzése, monitorozása nyilvánvaló sem nem egyszerû, sem nem olcsó. Mégis, ahhoz, hogy az emberiség túlélése ne kerüljön veszélybe, szükségesnek tûnik felvállalni ezeket a nehézségeket és költségeket. A klímaváltozással kapcsolatban már rengeteg fejlesztés történt, s ismereteink jól bizonyítják, hogy az ilyen fejlesztések lehetségesek. |
Az eddigi, szablyozatlan krnyezethasznlatunkbl ered nagy kockzatokat jelentsen cskkenthetjk az rtekezsben javasolt fenntarthatsg-definci alkalmazsval, a definciban is megnyilvnul termszeti trvnyek tiszteletben tartsval, azzal, ha a fenntarthatsg megvalstsakor is alkalmazzuk a mrnki-gazdasgi tevkenysgeknl mr rgta hasznlt kvantitatv megkzeltst.
A fenntarthatsg csak remny, vagy szndk, a j s a rossz krnyezethaszllat pedig meghatrozhatatlan marad, amg nem szmolunk; a pillanatnyi, s gyakran nem helyes llapotot mutat indiktorok helyett a clt s az oda vezet utat kell nzni; a krnyezethasznlat kzsen trtnik, teht hossz tvon ki kell zrni a krnyezethasznlatok kvetkezmnyeinek msra trtn tterhelst.