Éghajlatváltozás, a Nobel Béke-díjas IPCC és magyar kutatói

Szomorúan tudatjuk, hogy Jászay Tamás 2014-ben elhunyt
Szomorúan tudatjuk, hogy Nováky Béla 2016. decemberében elhunyt

Tézisek az éghajlatváltozásról

(Somogyi Zoltán, 2013. ősz)

Az éghajlatváltozásról ma még nem mindenki gondolkodik hasonlóan. Szükségesnek láttuk ezért összefoglalni az alábbi téziseket, melyeket a tudomány mai állása szerint, független kutatókként fogalmaztunk meg. Véleményünk kialakításakor elfogadjuk az éghajlatváltozással foglalkozó legnagyobb, és működésére nézve nemzetközileg leginkább elfogadott, a tudomány követelményeinek legtranszparensebben eleget tévő intézmény, az IPCC véleményét. Az IPCC legfrisebb helyzetértékelő jelentésének ún. vezetői összefoglalója 2013. szeptemberében került nyilvánosságra; az eredeti dokumentum elérhető a http://www.climatechange2013.org/images/uploads/WGIAR5-SPM_Approved27Sep2013.pdf weblapról. (A 2007-es jelentés magyar összefoglalója itt olvasható.)

  • A Földön uralkodó éghajlat sok tényező együttes hatására alakul ki.

    Ilyen tényezők a Nap tevékenysége, a Föld pályájának változása, a vulkánok működése, a földfelszín jellegzetességei, a légkör kémiai és fizikai összetételének geológiai és biológiai eredetű változása stb. A sok tényező azonban nem ugyanolyan fontosságú, amit az alábbi, 2007-ben készített, az egyes tényezők ún. sugárzási kényszerét (SK), vagyis az éghajlatváltozás előidázésének (vagy akadályozásának) erejét mutató összehasonlító ábra is bizonyít.

    1. ábra. Az éghajlat változását előidéző főbb tényezők és azok hatása ("sugárzási kényszer") az éghajlat változására.


     
  • Az egyes tényezők között finom, de a földtörténeti idő alatt folyamatosan változó egyensúly alakult ki.

    2. ábra. A légkör O2 nyomása az elmúlt 2.4 milliárd évben kezdett nőni.

    3. ábra. A légkör CO2 tartalma az elmúlt fél milliárd évben jelentősen csökkent - a modellek nagyobb része szerint. (A sárga sávok az egyes modellek becsléseinek megbízhatósági tartományát mutatják.)

  • Az éghajlat és annak változásának kialakulásában az ún. üvegház hatású gázok (ÜHG-k) fontos szerepet töltenek be.

    Az ÜHG-k jelentősége az éghajlat megváltozásában jól látszik a fenti 1. ábrán.
     
  • A földi klíma az utóbbi kb. egy évszázadban földtörténeti szempontból precedens nélküli nagy sebességgel változik.
     
  • A jelenlegi klímaváltozás igen nagy mértékben emberi eredetű:  elsősorban az ember által okozott ÜHG kibocsátások eredményezik.

    Ez is a fenti 1. ábra alapján érthető meg, melyen látható, hogy a pirossal jelölt, a melegedést előidéző tényezők közül a levegőben hosszú tartózkodási idejű üvegházgázok szerepe a legjelentősebb.
     
  • Azt, hogy a jelenlegi klímaváltozás emberi eredetű, nagyon nagy biztonsággal lehet állítani.

    Az empirikus tudományágakban tett kijelentésekhez mindig valamilyen valószínűségeket kell rendelni. Gyakran ennek a tudományos szabálynak az alkalmazása különíti el a tudományos és nemtudományos kijelentéseket.

    Az IPCC 1995-ös jelentése szerint az emberi eredetet kb. 50%-ban látták bizonyítottnak; 2001-ben 66%-ban, 2007-ben 90%-ban, 2013-ban pedig 95%-ban.
     
  • Az éghajlatváltozással foglalkozó tudósok túlnyomó része a bizonyítékok egybehangzó sokasága miatt elfogadja, hogy a klímaváltozás emberi eredetű.
     
  • Az éghajlatváltozás mértéke globálisan már meghaladta a 0.8 °C-ot. Hazánkban ennél nagyobb, 1 fokot meghaladó mértékű volt a felmelegedés mértéke a viszonyítási alapként használható 1850-es évekhez képest.
     
  • A globális felmelegedés további 2-4 °C-os is lehet ennek az évszázadnak a végére.
     
  • A felmelegedés, valamint a klíma többi jellemzőjének változása nagyon komoly következményekkel fog járni a földi élet, és ezen belül az emberi élet feltételeire nézve.
     
  • Az említett hatások nem egyenletesek lesznek a Földön; hazánknak az átlagosnál nagyobb a veszélyeztetettsége.
     
  • A változások egy bizonyos mértékig még elviselhetők lehetnek, ám azon túl fokozottan nagyobb kockázatokkal kell számolni.

    2°C - ezt inkább csak úgy kell kezelni, hogy - helyenként változó - küszöbérték fölé nem volna szabad menni
     
  • Mindenképpen meg kéne akadályozni, hogy ezt a küszöbértéket megközelítsük.

    Ez csak úgy lehetséges, hogy minden eszközt megragadunk a kibocsátások csökkentésére, de arra is, hogy növeljük az erdők szénmegkötő képességét.
     
  • Az éghajlatváltozás mérséklésére tett erőfeszítések eddig alig hoztak változásokat az emberi tevékenységben.
     
  • Mivel a kibocsátások folyamatosan nőnek, és a globális felmelegedés folytatódik, elkerülhetetlenül szükségesnek tűnik mielőbb elkezdeni alkalmazkodni a klímaváltozás hatásaihoz.
További részletek: Az IPCC 2007. évi Helyzetértékelő Jelentése Döntéshozói Összefoglalójának magyar nyelvű fordítása (86 oldalas anyag)

   A lap elejére

 

Az éghajlatváltozás felismerésének története

A klíma a természeti ember életfeltételeit igen nagy mértékben meghatározta: a száraz forróságban elszáradtak a növényi táplálékai és elvándoroltak táplálékállatai; a jeges hidegben megfagyott, de legalábbis megbetegedett; a szélviharok elsodorták a hajóját - a lista hosszan folytatható. Nem csoda, ha a görögök óta gondolkodott azon, hogy vajon tudná-e befolyásolni a klímát; pl. erdők irtásával vagy ültetésével tudná-e befolyásolni a csapadék mennyiségét? A klíma túl bonyolult ahhoz, hogy a kérdésre hosszú ideig megfelelő válasz szülessen. Idővel ugyanakkor, pl. a kisebb jégkorszakok felismerésével lassan világossá vált, hogy a klíma az ember közvetlen behatása nélkül is változik. Vajon milyen tényezők váltják ki e változásokat? A tudomány fejlődése először 1896-ban kínált egyfajta választ, amikor Arrhenius svéd fizikus felvetette azt a hipotézist, hogy a kőszén nagyarányú égetéséből felszabaduló széndioxid, üvegház hatást okozva, növelni fogja a Föld hőmérsékletét. Abban az időben azonban sokat még túl kicsinek gondolták az ember hatását a hatalmas Föld klímájára, és csak több tízezer év alatt vártak érzékelhető változást.

Az 1930-as évekre megfigyelték, hogy az USA és az Észak-atlanti téség jelentősen melegedett az előző félévszázadhoz képest. A tudósok többsége csak jelentéktelen természeti ingadozásnak gondolta a jelenséget; egyedül egy amatőr megfigyelő, G.S. Callendar gondolta úgy, hogy ez már ember-okozta klímaváltozás. A 2. világháborúval összefüggésben jelentősen növekedett a meteorológiai kutatásokra szánt pénz mennyisége, így az 50-es években néhány kutatónak lehetősége nyílt alaposabban, pontosabb eszközökkel utánajárni Arrhenius elméletének - és azt találták, hogy egyrészt tényleg folyamatosan nő a légköri széndioxid mennyisége, másrészt pedig ez a felhalmozódás sokkal hamarabb vezethet klímaváltozáshoz, mint ahogyan korábban gondolták. A maiakhoz képest egyszerű modelleik több fokos hőmérséklet-emelkedést jósoltak a következő évszázadra - ám az akkor még túl messzinek tűnt.

Az 1970-es években a szmogok és a környezetszennyezések által kiváltott környezeti mozgalmai elvonták a figyelmet a klímaváltozásról. Emellett az a megfigyelés, hogy a 40-es évektől kezdve egy hűlés indult el, megzavarta a tudósokat és a politikusokat egyaránt. Az egyetlen dolog, amiben egyetértés volt, az volt, hogy az akkori tudományos modellek túl fejletlenek voltak. Intenzív adatgyűjtés kezdődött (nemcsak a szárazföldön, hanem a tengereken és az űrből is); mindeközben fejlődött a számítástechnika; és az egytényezős modelleket továbbfejlesztve, a klimatikus rendszer bonyolult modellezése kezdett kialakulni. Egyes kutatók jövőbeli szárazságot, nagy viharokat, tengerszint-emelkedést kezdtek jósolni, míg egyes politikusok kezdték úgy gondolni, hogy itt a választókat érintő ügyek kezdenek kialakulni. 1970 után jól mérhetően melegedett a klíma, és 1988. nyarán addig nem tapasztalt forró nyár alakult ki (azóta ennél melegebb nyarakban sokszor volt már részünk). Egy nemzetközi tudományos konferencia nyilatkozata szerint az emberiségnek lépéseket kell tennie az üvegház gáz kibocsátások csökkentése érdekében.

A felhívást megalapozó tudományos elmélet azonban még túl sok bizonytalanságot rejtett magában; a kormány korlátozó szerepétől félő magánvállalkozások pedig mindenképpen el akarták kerülni, hogy rájuk nézve hátrányos döntések szülessenek. Megoldást attól reméltek, ha nemzetközi erőfeszítések eredményeként jelentősen növelik a tudományos információk megbízhatóságát. Így jött létre az az intézmény - az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, angol nyelvű betűszóval: IPCC -, amelyik a kormányok, a civil szféra és a tudományos közösség számára az emberiség legkomolyabb összefogásával adja a leghitelesebbnek tekinthető információkat.


1. ábra. A globális átlaghőmérséklet növekedése, és az ebből adódó tengerszint-emelkedés és a hótakaró csökkenésének mértéke az elmúlt másfél évszázadban az IPCC 4. helyzetértékelő jelentése alapján. (Forrás: Éghajlatváltozás 2007. http://www.met.hu/doc/IPCC_jelentes/ipcc_jelentes_2007.pdf.)

2. ábra. A globális éghajlatváltozás elsőszámú okozójának tartott széndioxid koncentráció emelkedés az IPCC 4. helyzetértékelő jelentése alapján. (Forrás: Éghajlatváltozás 2007. http://www.met.hu/doc/IPCC_jelentes/ipcc_jelentes_2007.pdf.)

Az IPCC először 2001-ben tudott megfogalmazni a klímaváltozásról olyan véleményt, ami már megkérdőjelezhetőnek volt tekinthető: habár a Föld klimatikus rendszere nagyon bonyolult, és a modellek nem tökéletes, mégis ki lehet jelenteni, hogy sokkal valószínűbb, hogy klímaváltozás zajlik, mint ennek az ellenkezője. 2007-ben - az adatgyűjtés és a modellezés jelentős fejlődésének eredményeképpen - az IPCC már úgy tudott fogalmazni, hogy "rendkívül valószínűtlen, hogy az utolsó 50 év globális éghajlatváltozása a külső kényszerek hatása nélkül megmagyarázható legyen, és nagyon valószínű, hogy nem csupán az ismert természetes okok következménye". Az IPCC 2013-as, a közeljövőben publikálandó helyzetértékelése még pontosabban fogalmaz: "Rendkívül valószínű, hogy az embernek a klímára gyakorolt hatása több mint a felét megmagyarázza a globális szárazföldi melegedés 1951−2010 közötti mértékének több mint felét".

A klímaváltozás kutatásának történetében tehát - legalábbis az utóbbi fél évszázadot tekintve - nem az a lényeg, hogy van-e vagy nincs klímaváltozás. Sokkal inkább az volt a kérdés - ami a tudomány fejlődésére egyébként általában jellemző -, hogy milyen bizonyossággal jelenthetjük ki, hogy van, milyen nagyra becsüljük a változás mértékét, és hogy mivel magyarázzuk a kialakulását. Már régóta nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a jelenlegi klímaváltozás létezik, azt az elmúlt évtizedek emberi tevékenysége idézte elő, és feltétlenül fontos volna, hogy minél nagyobb intenzitással próbáljuk akadályozni, ill. kezdjük meg a hozzá való alkalmazkodást.

További részletek: Az IPCC 2007. évi Helyzetértékelő Jelentése Döntéshozói Összefoglalójának magyar nyelvű fordítása (86 oldalas anyag)

   A lap elejére

 

Válogatás az éghajlat-változás kutatásának hazai eredményeiből

Globális éghajlatváltozás és nemzetközi klímapolitikai együttműködés

Az éghajlatváltozás és káros hatásainak kockázata növekszik. A megfigyelések és a tudományos vizsgálatok megerősítik a globális környezeti változásokat. Miközben egyértelmű az üvegházhatású gázok légköri mennyiségének növekedése, az átlagos felszíni középhőmérséklet és a tengerszint fokozatos emelkedése, nagy valószínűséggel elfogadott az emberi tevékenységekből eredő üvegházhatású gázkibocsátások és a globális éghajlati rendszer állapotváltozása közötti ok-okozati összefüggés, de továbbra is jelentékeny mértékű a tudományos bizonytalanság a hajtóerők, a globális környezeti állapotváltozás és a regionális hatások jövőbeli alakulását illetően. A globális numerikus modellek segítségével – különböző feltételezésekkel – készített becslések szerint viszont jelentős változások történhetnek a földi környezeti rendszer állapotában a század végére, hacsak nem mérséklődik számottevően a rendszerre gyakorolt, emberi tevékenységekből eredő környezetterhelés.

A globális környezeti rendszer esetleges gyors és nagymértékű vagy akár visszafordíthatatlan állapotváltozásának lehetőségére, továbbá a fennmaradt tudományos bizonytalanságokra tekintettel a kockázatkezelésre, a válaszpolitikákra vonatkozó döntéshozás során az elővigyázatossági megközelítés lett a meghatározó mind nemzetközi, mind nemzeti szinten. A nemzetközi klímapolitikai fellépés érdekében egy egyezményt és egy konkrétabb intézkedéseket meghatározó jegyzőkönyvet fogadtak el az 1990-es években. Az 1992. évi ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény és az 1997. évi Kiotói Jegyzőkönyv jelentősége elsősorban abban nyilvánul meg, hogy – a gyarapodó tudományos eredményekre támaszkodva – már a legmagasabb politikai szinten elismerést nyert e globális környezeti folyamat veszélye és annak kezelésére a nemzetközileg koordinált lépések megtételének szükségessége. Az Egyezmény, a Jegyzőkönyv és az azokban Részes Felek kapcsolódó határozatai kijelölték az együttműködés fő területeit. E nemzetközi szabályozási eszközök a három országcsoport – a fejlett, az átmeneti gazdaságú és a fejlődő országok – eltérő felelősségére figyelemmel mindenekelőtt rögzítették a tőlük elvárt kezdeti kibocsátás-szabályozási intézkedéseket, bevezették az ezek végrehajtását elősegítő alapvető eszközöket. Ezen túlmenően e dokumentumok körvonalazták az alkalmazkodási felkészülés teendőit is.

E nemzetközi szabályozásból levezethetők a korábbi, illetve jelenleg is fennálló kibocsátás-szabályozási, alkalmazkodási és további hazai teendők. Ezek sorában megkülönböztethetők a nemzetközi jogi értelemben vett előírásokból adódó kötelezettségek, a nem teljesítésük esetén közvetlen szankciókkal nem járó, de célszerűen ellátandó feladatok, valamint az érdekeltség és bizonyos feltételek függvényében kihasználható/kihasználandó lehetőségek (jogosultságok). A teendők között a legismertebbek: a fejlett és az átmeneti gazdaságú országok csoportja számára az Egyezmény és a Jegyzőkönyv által előírt kibocsátás-szabályozás, a kibocsátás-szabályozást célzó intézkedéseket is magában foglaló nemzeti programok készítése és végrehajtása, mely programoknak ezen túlmenően az alkalmazkodást, a nemzetközi finanszírozási, technológiai, tudományos együttműködést elősegítő és más intézkedéseket is be kell mutatniuk.

Az említett országcsoport számára az Egyezmény meghatározta a kibocsátás-szintentartási célt, a Jegyzőkönyv pedig az egyes országok számszerűsített kibocsátás-csökkentési kötelezettségét (pár ország esetében ismét csak a kibocsátások szinten tartását, illetve növekedésének mérséklését). Fontos kötelezettség lett a kibocsátások részletes és pontos számbavétele, nyomonkövetése, e nyilvántartások évenkénti közzététele, a Jegyzőkönyv által bevezetett „rugalmassági mechanizmusok” alkalmazása esetén további feltételeknek való folyamatos megfelelés (mindenekelőtt a vonatkozó „kvóta-számlákat”, tranzakciókat nyilvántartó rendszer működtetése). A kötelezettségek elmulasztása, késedelmes vagy pontatlan teljesítése segítő jellegű ajánlások megtételét vagy akár szankciók kiszabását vonhatja maga után, amelyeket az ezeket szabályozó – a Jegyzőkönyv elfogadása után néhány évvel elfogadott – „megfelelési rendszer” sorol fel. A lehetséges szankciók pl. az említett „rugalmassági mechanizmusokban” való további részvétel felfüggesztésének feloldásához újabb kötelezettségeket szabhatnak meg az érintett Részes Fél számára.

Az Egyezmény és a Jegyzőkönyv által megadott konkrét kibocsátás-szabályozási előírások első két időszaka már eltelt, de továbbra is érvényben vannak az Egyezmény általánosabban megfogalmazott kibocsátás-szabályozással kapcsolatos előírásai, továbbá a Kiotói Jegyzőkönyv 2012 végén elfogadott Dohai Módosítása által a kibocsátás-csökkentés időbeli kiterjesztésével és újabb szigorításával új kötelezettségek születtek. Ez utóbbiak értelemszerűen akkor lesznek jogi értelemben érvényesek egyelőre 2020-ig, amikor e Módosítás hatályba lép, s azon fejlett és átmeneti gazdaságú ország számára, amelyek e csoportból elfogadják e Módosítást. Ebben az esetben a Jegyzőkönyv által bevezetett, esetenként szintén módosított, illetve pontosított többi előírásra is az adott országnak tekintettel kell lennie.

A hazai teendők tételes számbavételének és teljesítésének lényegesen nagyobb lett a jelentősége az EU-taggá válással, mert az EU keretében is figyelemmel kísérik, hogy a tagállamok miként tartják be a nemzetközi megállapodásokat, amelynek az EU maga is részese. Ez (politikailag is) különösen érvényes azokra az előírásokra, amelyek elfogadását az EU szorgalmazta, és/vagy amelyek betartását az EU tagállamok közösen vállalták. Ezek sorában elsőrendű fontosságú volt az EU korábbi 15 tagállamának a 2012-ig tartó időszakban az általuk közösen vállalt kibocsátás-szabályozási és a fejlődőket segítő finanszírozási kötelezettségek betartása. 2013-tól pedig ugyanez a helyzet mindenekelőtt a Dohai Módosítás alapján 2020-ig közösen vállalt kibocsátás-csökkentési cél vonatkozásában a 2004-től számottevően kibővült EU minden tagállama számára.

Már az 1990-es években kidolgozott nemzetközi jogi eszközök elfogadásakor világos volt, hogy az azokban foglalt előírások még teljeskörű végrehajtásuk esetén sem lesznek elégségesek az Egyezmény célkitűzésének eléréséhez, amit megerősítettek az újabb tudományos megfigyelések és értékelések. Ennek figyelembevételével 2012 végén egyrészt megállapodás jött létre a fent említett Módosításról (a Jegyzőkönyvben foglalt kibocsátás-szabályozási kötelezettségek 2020-ig történő kiterjesztéséről és szigorításáról), másrészt folytatódnak – az Egyezmény égisze alatt – egy új, átfogó, azaz globális megállapodás kidolgozására irányuló tárgyalások. Ennek „globális” jelzője arra utal, hogy szemben a Jegyzőkönyvvel, illetve annak Módosításával az új megállapodás alapján minden országnak kellő mértékben közre kell(ene) működnie a globális szintű kibocsátások csökkentésében, amivel biztosítható az éghajlat melegedésének megállítása a kritikusnak tekintett 2oC alatt. E tekintetben megkülönböztetett figyelem kíséri a gyors gazdasági növekedésű fejlődő országok kibocsátás-növekedésének mérséklésére irányuló szándéka mellett azon nagykibocsátó fejlett országok álláspontját, amelyeknek nincs kibocsátás-csökkentési vállalása a Dohai Módosítás hatálya alatt.

   A lap elejére

Energetika

feltöltés alatt

   A lap elejére

Vízgazdálkodás

A regionális éghajlati forgatókönyvek szerint hazánkban rövidtávon, a század közepéig az éghajlat viszonylag kismértékű változása várható, vizeink nagyfokú klímaérzékenysége miatt azonban hatásuk felerősödhet, számottevő lehet.

Éghajlatunk közeli jövőben várható változásának legszembetűnőbb vonása a melegedés, ami az évi csapadék kismértékű változásával párosulva növeli az éghajlat arid (száraz) jellegét. Az éghajlat melegedése és szárazódása következtében várható a vízhőmérséklet emelkedése, a jégjelenségek további csökkenése, a csapadék beszivárgó, felszín alatti vizeket tápláló hányadának csökkenése, a vízfolyások évi vízhozamának fogyatkozása. Az Alpokból eredő folyókon (Duna, Dráva, Mura) a gleccserek olvadása a közeli jövőben kellő vízpótlást biztosíthat a folyók számára. Tavaink vízmérlege kedvezőtlenül alakul, nagytavaink egyre inkább lefolyástalanná válnak, ami változásokat indíthat el a víz minőségében. Vízfolyásaink hazai és határainkon túli vízgyűjtőiben az éghajlat közeli jövőben várható másik szembetűnő vonása a csapadék éven belüli átrendeződése, a téli csapadék növekedése, a nyári csapadék csökkenése. Télen a csapadék növekvő hányada hull le eső formájában, rövidül a hóidény, a hóban felhalmozott vízkészlet csökken. Ez alapvetően befolyásolja a lefolyás éven belüli eloszlását, az olvadásos árvizeket. Vízfolyásainkon valószínűsíthető az évi lefolyás évszakos átrendeződése: a téli félév lefolyása inkább nő, a nyári félévé csökken. Télen növekedhet az esőeredetű árhullámok gyakorisága és nagysága, a tetőző vízhozam. Bizonytalanabb az olvadásos árhullámok sorsa, a vízgyűjtő magassági fekvésétől függően mind csökkenésük, mind növekedésük lehetséges, az alacsonyabban fekvő vízgyűjtőkben az intenzívebbé váló hóolvadás miatt a tetőző vízhozam növekedhet, a tavaszi árhullámok korábban jelentkeznek. Az éghajlatváltozás harmadik vonása, hogy számos szélsőséges időjárási esemény gyakorisága és intenzitása növekszik, ami a szélsőséges vízjárási eseményekre lehet hatással. A nagycsapadékok gyakoriságának és intenzitásának növekedése miatt a kisvízgyűjtőkön és a településeken gyakoribbá válhatnak a heves árhullámok (flash floods), nagyságuk növekedhet, a száraz időszakok gyakoriságának és intenzitásának növekedése miatt gyakoribb, tartósabb, nagyobb nedvességhiány várható a talajban, ami növeli az aszályhajlamot, a vízfolyásokban gyakoribb és tartósabb kisvizek, tavakban gyakoribb és tartósabb alacsony vízállású időszakok várhatók.

A várható változások jó összhangban vannak több vízjárási jellemzőnek több vízfolyáson és tavon a múltban és különösen az utóbbi évtizedekben megfigyelt tendenciáival. A Duna legtöbb szelvényében a vízhőmérséklet nőtt; a Dunán, a Tiszán és a Dráván az elmúlt száz évben erőteljesen csökkent a jégjelenségek és a jeges árvizek gyakorisága; az évi közepes vízhozam több vízfolyáson csökkenő tendenciát mutat; a havi lefolyás átrendeződése megfigyelhető a Dunán; több nagy folyón (Duna, Tisza, Körösök, Hernád) nőtt a szélsőséges árvizek gyakorisága; nőtt a villámárvizek gyakorisága, különösen a Kárpát-medence szlovákiai hegységeiben eredő kisebb vízfolyásokon; a Balaton évi természetes vízkészlete (a csapadékból és a vízgyűjtő hozzáfolyásból összegzett bevételnek és a tópárolgásnak a különbözete) 1921-től, az utóbbi évtizedekben erősödő mértékben csökkenő tendenciát mutat; vízfolyásainkon gyakoribbá váltak a kisvízi időszakok. Ugyanakkor nincs lényeges változás a szélsőséges árvizek tetőző vízhozamában, több folyónkon a tetőző árvízszintek növekedésében főként a nem éghajlati hatások (a vízgyűjtőben a területhasználat változásai, a hullámtér nagyvízi levezető képességének romlása, a meder változásai) játszhattak szerepet. Több nagyobb (Tisza, Kraszna, Szamos, Maros, Körösök) és néhány kisebb folyón (Berettyó, Hernád, Zagyva) az évi kisvízi vízhozam emelkedést mutat, ami többnyire a vízgazdálkodási intézkedések (tározás, felszín alatti vizek használat utáni bevezetése) következménye.

Az éghajlatváltozás és nyomában a hidrológiai-vízrajzi adottságaink változása jelentős hatással van a vízgazdálkodásra. Az éghajlati hatások a nem éghajlati hatásokkal (a múlt öröksége, demográfiai folyamatok, területhasználati változások, gazdasági kihívások, fenntartható fejlődés követelményei, nemzetközi együttműködés szükségessége) együtt jelentkezik, azokat mintegy erősítik. Célszerű ezeket együtt kezelni az éghajlatváltozás többnyire kedvezőtlen hatásaihoz való alkalmazkodás során (1. táblázat).

1. táblázat Az éghajlati és nem éghajlati hatások a vízgazdálkodás szakterületeire, az alkalmazkodás igénye

Vízgazdálkodási szakterület Éghajlati hatások Nem éghajlati hatások Az alkalmazkodás igénye

Vízkészlet-gazdálkodás

A hasznosítható felszíni és felszín alatti vízkészlet csökken, egyes fajlagos vízigény (hűtővíz, öntözés) nő, növekvő konfliktus a vízfogyasztók között

A lakossági vízigény alig változik, az ipar vízigénye bizonytalan, a mezőgazdasági vízigények területi megoszlása változhat   

Csökkenő vízkészletek és növekvő vízigények mellett kell a vízkészlet-vízigény egyensúlyt biztosítani 

Vízminőség-szabályozás

Gyakoribb kedvezőtlen vízminőségi állapotok,

csökkenő természetes öntisztuló képesség,

kedvezőtlen ökológiai hatások

Növekvő szennyvíz és környezetterhelés, nő a nem éghajlati hatásokból (bemosódás, tisztítatlan szennyvizek) eredő vízminőségi kockázat

Romló feltételek mellett kell biztosítani a vizek Vízkeretirányelv (VKI) szerinti jó ökológiai állapotát

Árvízvédelem

A téli esőeredetű árvizek kockázata nő, az olvadásos árvizeké bizonytalan, a villámárvizek gyakorisága és intenzitása növekszik, növekvő árvízkárok

Örökölt árvédelmi rendszerek, védő képesség hiányosságai, a védett és védetlen árterek vagyoni növekedése, növekvő igény a biztonság iránt

Gyakoribb és intenzívebb árvizek és növekvő árvízi kitettség mellett kell fenntartani a lét- és vagyonbiztonságot

Területi vízgazdálkodás

Növekvő aszályhajlam, nő az öntözés és a halastavak vízigénye, csökken az öntözésre fordítható vízkészlet főként az Alföldön, a belvizek bizonytalanok

Növekvő élelmiszer biztonság, földhasználat rendszerének átalakítási igénye, örökölt és romló állapotú vízellátó és vízelvezető rendszerek 

Az alkalmazkodás csak a földhasználati rendszer átalakításával együtt lehetséges, az öntözés növekvő vízigényét csökkenő vízkészlet mellett kell kielégíteni 

Települési vízgazdálkodás

Csökkenő vízkészletek, romló vízkivételi feltételek (parti szűrésű víz), nő a lakosság csúcsvíz-fogyasztása, a vízfolyások terhelhetősége csökken, 

gyakoribb vízkárok

Növekvő igény az ivóvízellátás biztonsága iránt, bővülő technológiai lehetőségek az ivóvíz és a szennyvíz tisztítása terén, az élet- és vagyonbiztonság növekvő igénye

A vízellátás biztonsága a vízbázisok felülvizsgálatát igényli, növekvő igény a szennyvizek fokozottabb tisztítására, gyakoribb és intenzívebb árvizek mellett kell biztosítani a települések biztonságát 

Folyó- és tóhasznosítás 

Csökkenő vízerőkészlet, többnyire romló hajózási feltételek, tavak vízmérlege romlik, az üdülőtavak vízszinttartási feltételei romlanak. Az üdülési idény hossza növekedhet

Növekvő hajózási igény a nemzetközi kötelezettségek miatt is, növekvő igény a vízzel kapcsolatos jóléti hasznosítások iránt

Romló vízháztartási feltételek mellett kell biztosítani a tavak jóléti hasznosítását 

   A lap elejére

Erdők, bioszféra

A Föld ma ismert, a mi életlehetőségeinket biztosító légköre biológiai eredetű: a Föld keletkezésekor kialakult légkört az evolúció során kifejlődött életformák jelentősen átalakították. Az eredetileg a nitrogén mellett főleg széndioxidból, metánból és vízgőzből álló légkörben 2.4 milliárd évvel ezelőttig nem volt oxigén. A zöld növények a (kb. 2 milliárd évig tartó) Nagy Oxigenizációs Esemény idején kivonták a CO2 legnagyobb részét, és megtöltötték a levegőt oxigénnel. Mára - a vízgőz kivételével - az üvegház hatást eredményező gázok már csak nyomokban vannak jelen a légkörben; ez is elég azonban ahhoz, hogy ezeknek jelentős üvegház hatása legyen. Az emberi tevékenységek eredményeként ezen üvegház gázok mennyisége folyamatosan és nagy ütemben nő a légkörben.

Ehhez a növekedéshez jelentősen - több, mint 10% mértékben, de más becslések szerint ennél nagyobb arányban - hozzájárul az is, ahogyan az emberiség a Föld erdeivel bánik. Változó mértékben ugyan, de folyamatosan nagy erdőterületeket égetnek le és termelnek le (főleg a fejlődő országokban); de a szántóföldi- és gyepgazdálkodásból, valamint a különböző földhasználati formák váltogatásából is jelentős emissziók adódnak (l. a lenti táblázatot). A megmaradt, és sok helyen regenerálódó erdők azonban sok, az ember által a földhasználat-változások során okozott kibocsátásoknál több mint kétszeres mennyiségű szenet kötnek meg. A

A Föld egyszerűsített szénkörforgalma
(a 2001-2010. között becsült átlagos éves anyagáramlások a különböző kategóriákban).
(Piros színnel a kibocsátások, zöld színnel az elnyelések.
A földhasználatokkal, mindenekelőtt az erdőkkel összefüggő kibocsátásokat és elnyeléseket kiemeltük.)
(Forrás: Global Carbon Project)

kibocsátás/elnyelés

mennyiség, milliárd tC/év
fosszilis tüzelőanyagok égetése 8,1
(nettó) földhasználat-változás (főleg erdőirtás) 1,0
óceánok nettó szénnyelése 2,4
a levegő szén-felvétele 4,3
reziduális (a fentiek egyenlegéből adódó) szénnyelés a szárazföldeken 2,4

Az erdők a fejlettebb országok többségénél az utóbbi időben jelentős szénnyelő volt. Ez azért fontos, mert ennek következtében a kibocsátások csökkentését célul tűző nemzetközi egyezményt, a Kyotoi Jegyzőkönyvet sok ország azért ratifikálta, mert ezt a szénlekötést figyelembe vehette a kibocsátás-csökkentési vállalásainak teljesítéséhez. Ezért vált különösen fontossá az is, hogy a lehetőségig pontos képünk legyen arról, hogy mennyi az erdők szénlekötése, ill. üvegház gáz kibocsátása. Az erdők és más földhasználati ágakban mind a természetes, mind az ember által előidézett folyamatok nagyon bonyolultak. Ezeket a folyamatokat csak egy nagyon komplex módszertannal lehet becsülni (a hivatalos módszertant l. az IPCC honlapján; a módszertan hazai adaptációjának leírása magyarul itt, a legutóbbi változatban, angol nyelven pedig itt (a 7. és a 11. fejezetben) található.)

Az erdők szénlekötésének becslése a tudományos kutatáson kívül a klímaváltozás akadályozását szolgáló politikák számára is fontos. Ezért is foglalkoztunk az elmúlt évtizedekben intenzíven olyan kutatásokkal és fejlesztésekkel, amelyek eredményeként a hazai erdők szénkörforgalmát a korábbiaknál jóval részletesebben ismerjük.

Az erdők szénkörforgalmának főbb tárolói és folyamatai a CASMOFOR modellben
 

Ennek a szénkörfogalomnak a becslésére kialakítottunk egy modellt - az ún. CASMOFOR modellt -, amellyel a jövőre vonatkozóan többféle elképzelés (erdőtelepítések üteme, fafajösszetétele, ún. termőhelyi viszonyai stb.) függvényében meg tudtuk becsülni azt, hogy mennyi szénlekötés várható az erdőktől, és hogy e szénlekötés milyen költséggel valósítható meg. Sőt, kifejlesztettünk egy CO2 lekötési kalkulátort is. A legújabb kutatások eredményeként mindez szoros összefüggésben van egy általánosabb témával: a fenntarthatósággal.

A hazai erdőkből származó kibocsátások vonatkozásában további érdekes részletek olvashatók a www.scientia.hu/2084 weblapon.

   A lap elejére

Épületek energetikája

feltöltés alatt

   A lap elejére

 

Az IPCC-ről

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületet (angol nevén: Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC) 1988-ban hozta létre a Meteorológiai Világszervezet (World Meteorological Organization, WMO) és az ENSZ Környezetvédelmi Programja (United Nations Environment Program, UNEP). A létrehozás célja - az ENSZ Közgyűlésének 1988. december 6-i, 43/53 sz. határozata alapján - az volt, hogy az IPCC a rendelkezésre álló tudományos információk alapján egy olyan jelentést készítsen, amelyik az éghajlagváltozás és hatásainak minden aspektusát összefoglalja, s ami alapján realisztikus válasz-stratégiákat lehet kialakítani. Az IPCC munkáját ma vezérlő Alapelvek szerint az IPCC feladata "... felmérni - mindenre kiterjedő, objektív, nyílt és transzparens módon - mindazt a tudományos, technikai és társadalmi-gazdasági információt, ami releváns az emberi eredetű éghajlatváltozás kockázatai, potenciális hatásai tudományos alapjainak, valamint az alkalmazkodás és a mérséklés lehetőségeinek megértéséhez. Az IPCC jelentéseinek semlegeseknek kell lenniük szakpolitikai értelemben, bár az egyes politikák alkalmazása szempontjából fontos tudományos, technikai és társadalmi-gazdasági tényezőket objektív módon szükséges kezelniük."

Az IPCC első, 1990-ben elkészített ún. Helyzetértékelő Jelentése hozzájárult annak megértéséhez, hogy az éghajlatváltozás olyan jelentős kihívás, ami nemzetközi összefogást igényel; ilymódon döntő szerepe volt abban, hogy létrehozták az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményét (United Nations Framework Convention on Climate Change, UNFCCC), azt a kulcsfontosságú nemzetközi egyezményét, aminek célja a globális felmelegedés megakadályozása, és hogy sikeresen tudjunk megküzdeni az éghajlatváltozás hatásaival. Ennek az egyezménynek a hatálya alatt jött létre a Kyotoi Jegyzőkönyv, aminek második kötelezettség-vállalási időszaka 2013-2020. közötti időszakra vonatkozik.

Az első Helyzetértékelő jelentés óta az IPCC kormányok felkérésére, de mint tudományos intézmény működik. Feladata, hogy a világ miden részén folytatott, a klímával és klímaváltozással foglalkozó kutatások mindenkori állásának szintézisét adja, és ezen kívül sok más jellegű tudományos elemzést, módszertani fejlesztést végezzen el.

Ez a szintézis nem csupán a klímaváltozás jelenségére terjed ki. Egyre inkább ennél fontosabbá válik megérteni, hogy milyen hatásai lehetnek a klímaváltozásnak, hol és milyen módon sérülékeny a bioszféra és az emberi társadalom, és hogyan lehet az éghajlatváltozához alkalmazkondi. Amíg lehet és van értelme, addigi akadályozni is kell az éghajlat változását az üvegház gáz kibocsátások csökkentésével és elnyelésének növelésével. Mindehhez pedig szükséges tudni azt, hogy egyáltalán mennyi e gázok kibocsátásának és elnyelésének nagysága, ill. hogy milyen módszerekkel lehet e kibocsátásokat és elnyeléseket megbecsülni az emberi élet legkülönbözőbb területein. Ezért a helyzetértékelő jelentések mellet, sőt: a Kyotói Jegyzőkönyv megvalósítása szempontjából fontosabbak az IPCC ún. módszertani útmutatói.

A szintézis azt jelenti, hogy a klímaváltozás szempontjából fontos, fent említett tématerületeken a világ minden táján dolgozó, területükön elismert szakemberek időről-időre áttekintik a tudományterületük aktuális állapotát; összegyűjtik az alkalmazott módszereket, a publikált adatokat és következtetéseket, és ezekből lehetőség szerinti konszenzusos véleményt fogalmaznak meg. Az IPCC ilyen értelemben nem, ill. ritkán produkál saját új eredményt, ám azáltal, hogy a sok-sok tudományos információt és véleményt "megszűri", ellenőrzi, pontosítja, nagyobb eséllyel tud tudományosan helyes véleményt megfogalmazni, mint egy-egy kutató vagy kutató-csoport.

Ez a szintetizáló munka esetenként több tíz, ill. több száz kutató együttműködését követeli meg. A kutatók mindenekelőtt jól meghatározott feladatok elvégzését célzó, a kutatók személyes részvételével zajló konferenciákon, workshopokon és meetingeken dolgoznak együtt, de egymással e rendezvényeken kívül elektronikus levelezéssel, telefonon keresztül és más módokon folyamatosan és rendszeresen tartják a kapcsolatot.

Ezen túlmenően azonban nagyon fontos részét képezi az IPCC munkájának az a folyamat, ahogyan a fenti témákban készülő ún. helyzetértékelő, ill. módszertani jelentések, továbbá ún. speciális témájú jelentések készülnek. A jelentések első változatát szakértők számára elérhetővé teszik, hogy azok véleményezhessék azt. A vélemények alapján a szerzők a jelentést továbbfejlesztik, majd a második változatát újból szakértők, valamint a kormányok számára kiadják véleményezésre. E véleményezési folyamatokban több ezer, sőt akár több tízezer vélemény is érkezhet egy-egy több száz, vagy 1-2 ezer oldalas dokumentumra (másképpen: egy nyomtatott oldal terjedelmű jelentésrészre 5-15 vélemény is születhet). A jelentések végső változatának kialakulását így sokszor heves viták előzik meg; ezek célja az, hogy elkerülhető legyen, hogy a jelentések hibásak legyenek, ill. hogy egyoldalú, szubjektív, megalapozatlan vélemények kerüljenek túlsúlyba. Habár a végtermékek emberi tevékenység eredményei, és sosem tökéletesek, a rigorózus folyamat eredményeként mégis alapvetően a tudomány mindenkori állását legjobban tükröző összefoglalók születnek.

 

További részletek az IPCC angol nyelvű honlapján találhatók (angol nyelven)

   A lap elejére

 

Az IPCC és a Nobel Béke-díj

Az IPCC a neki 2007-ben adományozott Nobel Béke-díjról közleményt adott ki. Eszerint:

”Az IPCC-t 2007-ben a klímaváltozással kapcsolatos munkájáért Al Gore-ral, az USA korábbi alelnökével együtt Nobel Béke-díjjal tüntették ki. A Norvég Nobel Bizottság szerint a IPCC és Gore úr a megosztott díjat "az emberi eredetű klímaváltozásra vonatkozó tudás növeléséért és közzétételéért tett erőfeszítéseikért kapták, és mert lefektették az alapját olyan intézkedéseknek, amelyek szükségesek e változások ellensúlyozásáért".  A Norvég Nobel Bizottság közleményében hangsúlyozta, hogy az elmúlt két évtizedben publikált tudományos jelentéseivel az IPCC egy egyre szélesebb, megalapozott konszenzust tudott teremteni az emberi tevékenységek és a globális felmelegedés közötti kapcsolatról, és hogy több mint száz országból származó tudósok és hivatalnokok ezrei működtek együtt annak érdekében, hogy a felmelegedés mértékéről egyre nagyobb mértékben bizonyodhassunk meg....

... A díjat az IPCC-nek mint szervezetnek ítélték oda, és nem az IPCC-vel dolgozó személyeknek ... Azokra a kutatókra, akik részt vettek ... IPCC jelentések készítésében, korrektül így lehet hivatkozni: ''X.Y részt vett a 2007-ben Nobel Béke-díjban kitüntetett IPCC jelentéseinek készítésében.''”

A 2007-ben és előtte az IPCC-ben dolgozó, ill. az IPCC munkájának hazai szervezésével foglalkozók 2013-ban emlékfát ültettek Balatonfüreden a Tagore-sétányon található Nobel-parkban. Az erről készült híradásokat itt, itt és itt lehet olvasni.

   A lap elejére

 

Az IPCC hazai éghajlatváltozás-kutatói

 


Jászay Tamás (1929-2014)

 



Jászay Tamás 1951-ben szerzett gépészmérnöki diplomát a Budapesti Mûszaki Egyetemen. Heller László Kossuth Díjas akadémikus tanársegédnek hívta meg õt 1951. augusztusában alakuló Energiagazdálkodás / Hõenergetika Tanszékére.

Azok a technikai megoldások, amik a XXI. században a kibocsátás csökkentés fõ eszközei, már 1951-ben tananyagot képeztek, mert a Tanszék oktató és kutató munkájának gerincét az energiahatékonyság alkotta. Az 1960-as években a témakör elméleti alapját jelentõ Mûszaki hõtan (termodinamika és hõközléstan) alaptárgy oktatását is a Tanszékre bízta a BME vezetése

Ez a Tanszék volt életre szóló, munkahelye, ahol a Hõenergetika és a Mûszaki hõtan oktatója, 1976. és 1999. között vezetõ oktatója. Majd 2009-ig professzor emritusként marad a katedrán. Ez utóbbi periódusban felkérik egy „szemlélet formáló” tárgy kidolgozására, amit Energia – Történelem – Társadalom címen megalkot és elõad. Ezzel fejezi be aktív oktatói tevékenységét 2009-ben.

Ami a klímaváltozással való közvetlen kapcsolatát illeti: Mint kifejezetten energiahatékonyságra orientált szakember a kezdetektõl megfordult a növekedés határaival és klímaváltozással foglalkozó körökben. Alapító tagja volt a Meadows házaspár által szervezett és fémjelzett Balaton Group-nak. A Bruntland Bizottság magyar tagjának fejkérésére véleményezte és korrigálta az Our Common Future könyv energetikai fejezetét.

Az Energia Világ Tanács (World Energy Council, WEC) Magyar Nemzeti  Bizottságának titkáraként két évtizeden keresztül képviseli Magyarországot a WEC Végrehajtó Tanácsában. Tagja, majd alelnöke a WEC Coservation Commission nevû testületének, mely az elsõ energia/olaj válság idején alakult és az energiahatékonyság globális dimenziójával foglalkozott. 

1989. tavaszi félévére vendég professzori meghívást kapott a Kalsruhei Mûszaki Egyetemtõl Industrielle Energietechnik címû elõadás sorozatra. Az elõadásokra felfigyelt a Fraunhofer Institut egyik igazgatója, aki az IPCC 3. Assesment Report Mitigation kötetének társszerkesztõje volt. Felkérésére csatakozott, mint „Lead Author” az IPCC TAR WGIII csapatához.   

Brüsszelben, elnöklete alatt 53 ország képviselõje dolgozta ki, 1991. és 1994. között, az Energy Charter Treaty részét képezõ energiahatékonysági és környezeti jegyzõkönyvét. (Protocol on Energy Efficiency and Related Environmental Aspects, PEEREA). A Jegyzõkönyvet 1994. decemberében, Lisszabonban írták alá.    Ezt követõen 2008-ig alelnöke volt a PEEREA végrehajtását irányító Energy Charter Treaty Munkacsoportnak.  

Hazai oktató munkája és nemzetközi szereplése mellett, aktív szereplõje a magyar szakmai közéletének. Elnöke, majd tiszteletbeli elnöke a Magyar Energetikai Tésaságnak. MTA konferenciákon és neves társadalmi rendezvényein számos elõadásban foglalkozik az emisszió csökkentés lehetõségeivel, különös tekintettel a hatékonyság és a megújulók fejlesztésére fordított költségekoptimális arányára.

Publikációs lista

   A lap elejére

 

Nováky Béla (1944-2016)

 



 

1944-ben született Marosvásárhelyen. A budapesti I. István (ma Szent István) gimnázium elvégzése (1958-1962) után a leningrádi (ma szentpétervári) Hidrometeorológiai Egyetemen (1962-1967) szerzett hidrológus mérnöki, a budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán (1983-1985) vízgazdálkodási szakmérnöki diplomát, az MTA műszaki tudomány kandidátusa (1993). Szakmai tevékenységét 1967-1991 között a vízgazdálkodás területén végezte különböző intézményekben (Közép-Tisza-Vidéki Vízügyi Igazgatóság, a budapesti Vízgazdálkodási Intézet, VITUKI). Az 1970-es években Mongóliában vízgazdálkodási szakértő (1972-1975), a magyar szakértői csoport vezetője (1977-1980). 1991-2006 között a gödöllői Agrártudományi Egyetem (ma Szent István Egyetem) oktatója, docense, tanszékvezetője. 1998-2002 között Széchenyi Professzori ösztöndíjas. 2004-2007 között az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) Negyedik Jelentése Impacts, Adaptation and Vulnerability (Hatások, alkalmazkodás, sérülékenység) kötete Európa fejezetének koordinátor szerzője. 2007-2013 között az MTA-BME Vízgazdálkodási Kutatócsoport főmunkatársa. Kutatásaiban foglalkozott a Tisza és Zagyva hidrológiai előrejelzéseivel, a Tisza-medence vízháztartásával, Magyarország felszíni vizeinek műszaki hidrológiai jellemzésével, a vízjárás stabilitásával. Alapvetően új eredményeket ért el az éghajlatváltozás hidrológiai hatásai kutatásában, elsősorban az évi lefolyás és a Balaton vízháztartása terén. A hazai vízgazdálkodás stratégiáiban több alkalommal az Éghajlatváltozás hatásai fejezet szerzője. Mintegy 150 publikáció szerzője, egyebek mellett a Climate Impact Assessment (SCOPE’ 27) könyv Water Resources fejezetének társszerzője (1985), az Encyclopedia of Life Support Systems (UNESCO) Effects of global warming on water resources and supplies cikkírója (2002), a Climate Change - Realities, Impacts Over Ice Cap, Sea Level and Risks (InTech) könyv Shifts and modification of the hydrological regime under climate change in Hungary fejezetének első társszerzője (2013). Kitüntetései: a köztársasági elnök Sub auspiciis praesidis rei publicae aranygyűrűje (1992), az IPCC Nobel-békedíjához való hozzájárulást tanúsító oklevél (2007).

   A lap elejére

 


Somogyi Zoltán

 



 

1959-ben született Budapesten. Az Eötvös József Gimnázium elvégzése (1973-1977) után a soproni Erdészeti és Faipari Egyetemen  (1978-1983) (ma: Nyugat-magyarországi Egyetem) szerzett okl. erdőmérnöki diplomát, majd az MTA ösztöndíjasaként az Erdészeti Tudományos Intézetben (ERTI) kandidátusi fokozatot (1987). Kutatási témája kezdetben (1983-1989) a fák növekedési törvényszerűségeinek feltárása, és az ezzel összefüggő erdőművelési kérdések tisztázása volt. Később erdők egészségi állapotának és abiotikus környezetének monitorozásával foglalkozott (1989-1991), részt vett a bősi erőmű hatásterületén, a Szigetközben kialakított monitoringban (1986-1991), ill. annak vezetője volt (1993-2004). A monitoringgal összefüggésben képviselte hazánkat a Szlovákia ellen folyt perben a hágai Nemzetközi Bíróság előtt. 1991-92-ben egy évet dolgozott a kanadai Forestry Canada, Norther Forestry Center (Edmonton, Alberta) kutatóintézetben. 1986-tól szószólója volt a természetszerű erdőgazdálkodásnak. 1995-ben kezdett foglalkozni az erdők szénkörforgalával, és a hazai erdők üvegház hatású gáz leltárával; 1997-ben alkalma volt résztvenni egy, a témában szervezett továbbképzésben a Lawrence Berkeley Laboratories-ban, San Franciscoban. 2000. óta dolgozik az IPCC-vel, melynek keretében többek között több, az üvegház hatású gáz leltáraknál használt módszertani útmutató kifejlesztésében vett részt. 2004-2006. között az EU Közös Kutatóintézetében (EU DG Joint Research Center, Ispra, Italy) dolgozott az Institute of Environment and Sustainability, Climate Change Unit részlegében. Foglalkozott a fenntarthatóság kérdéseivel az erdészetben, ill. általában. Jelenleg az ERTI tudományos főmunkatársa, és a Szent István Egyetem docense. Kitüntetései: oklevél az IPCC Nobel-békedíjához való hozzájárulásért (2007); Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2012).

Teljes életrajz --- publikációs lista

   A lap elejére

 


Ürge-Vorsatz Diana

feltöltés alatt

Teljes életrajz --- publikációs lista

   A lap elejére